Törökbálinton 2011. szeptember 05-07-ig (hétfő, kedd, szeda)

Nagy szeretettel köszöntünk Mindenkit!

Megérkeztünk!
Több hónapja tervben volt, hogy egy időre a Tábitha-ház lakói leszünk, most erre is sor került.
Emlékszem, amikor még a tavasz elején a Bethesdában először felmerült a pécsi lehetőség, nagyon boldogok voltunk.
Akkor nem sikerült első körben megvalósítani, le is mondtunk róla, mert szóba került Törökbálint.
Vártuk a lehetőséget. A tavaszból nyár lett, és amikor azt közölték velünk, hogy megyünk Pécsre, kissé értetlenkedve, talán nem is túl nagy lelkesedéssel indultunk útnak.
Aztán megtörtént a csoda. Pécsen olyan fogadtatásban volt részünk, amilyet csak legmerészebb álmainkban tudtunk elképzelni. Ez a csoda -ellentétben a szólással-, nem három napig tartott. Ahogy telt az idő, egyre több embert ismertünk meg, egyre több barátra tettünk szert. Csodálatos személyek gyűltek körénk, az életük részei lettünk, az életünk meghatározó részei lettek. Olyan emberi kapcsolatok alakultak ki, amelyekre meg sem próbálok szavakat, jelzőket keresni, mert  megfelelőt úgy sem találnék.
Ott, és ezért született meg bennünk az a gondolat, hogy jó lenne Pécsen kezdeni egy "emberközeli" életet.
Aztán egy hónap erejéig megszakadt a "kánaán". Vissza kellett térni a kórházba. A szívünk azonban visszahúzott minket. "Kérj és megadatik!" Újra a kiválasztottak közé kerültünk, és Pécsen találtuk magunkat. Ismét egy hónapot kaptunk ajándékba.
A második héten megtudtuk, hogy ha letelik az újabb hónap, akkor jöhetünk Törökbálintra. ... és itt vagyunk.
Hétfőn, nem sokkal három óra után érkeztünk a házba. A melegtől csapzottan, és kissé elpilledve szálltunk ki a Szemem fénye alapítvány mentőjéből.
Érkezésünk nem volt a szokványos, pontosabban az érkezésünk igen de a fogadtatásunk nem.
Tévések, újságírók fotóriporterek hada vett körül bennünket. No és a személyzet. Azt sem tudtuk ki kivel van. Mi csupán Barbarát ismertük, és fényképről Galambos Lászlót, akinek ez a ház köszönhető.
A szobánkba kísértek bennünket és néhány korty frissítő után érkeztek a kérdések, jöttek az interjúk, csattogtak a gépek.
Dórikám cseppet sem volt megijedve a kamerák kereszttüzében, szépen válaszolgatott a kérdésekre.
Némiképp én is terítékre kerültem.
Jól eső meglepetés volt számomra, hogy valóban őszinte érdeklődés övezte jövetelünket.
Azt gondolom, a kívülállók el sem tudják képzelni, -legfeljebb sejthetik- hogy milyen irgalmatlan sok munka, egyeztetés, szervezés, rohangálás hárult az alapítványra és Lacira, hogy ez az intézmény megnyithassa kapuit. Én egy ideje az alapítvány közelében vagyok, átlátok néhány dolgot, de csak megközelítően van képem arról az emberfeletti küzdelemről, amely a működési feltételek megteremtéséért és fenntartásáért folyik. Ebben a három napban Barbara is itt volt velünk, és komolyan csodálkozom azon, hogy nem sorvadt el a füle a rengeteg telefonálástól, hiszen reggeltől estig szinte folyamatosan ebéd előtt, után, és helyett csörgött hol az egyik, hol a másik, hol mind a két mobilja, s desszertként még a vezetékes is meg-megszólalt. Hihetetlen, amit ő csinál.
De visszatérek a hétfőre.
Miután levonult a média roham, újabb meglepetés ért. A város önkormányzatának vezetői is meglátogattak bennünket, és a segítségükről biztosítottak abban az esetben, ha valamire szükségünk lenne akár az iskolával kapcsolatosan, akár egyéb területen. Ez nagyon jól esett. Az távozásuk után, Barbara megmutatta a házat. Csak ámultam. Noha fényképekről már láttam, azok közelről sem tudják visszaadni a valóságot.

A nappali egy része. (jobbról kijárat a teraszra)

"Játékos" szekrény a nappali végén

Lejárat az alsó szintre

Feljárat az udvarból a teraszra

A tárgyaló 1

Tárgyaló 2

 Akadálymentesített lejáró az udvarból, amely megkerüli a házat.

Parkosított udvar

Valóságos magán klinika, sőt több annál. Hozzávetőlegesen 60 négyzetméternyi nappali, orvosi szoba, váróterem, eszköztárolók, kórtermek (vagy szobák), tárgyalóterem, személyzeti és családi mosdók, terápiás szoba, hatalmas terasz, és még sorolhatnám.  A mellékelt képek csak csekély mértékben tükrözik a valóságot.

 Kezdetben úgy véltem, hogy csak térkép alapján tudunk majd tájékozódni az épületben.

Angival és a főorvos úrral

A ház bemutatása után, megismerkedtünk a főnővérrel Angelikával, aki nagyon kedves és aranyos, és akivel megbeszéltük a szükséges teendőket és tudnivalókat.
Utána a főorvos úr érkezett, aki nagyon korrekt módon elmondta a további lehetőségeket, minden kérdésemre válaszolt, és megnyugtatott a jövőt illetően.
Természetesen Dórit is megvizsgálta, és valami új logikai társasjátékkal vívtak gigászi küzdelmet. Játék döntetlennel végződött, és nem kedvezményezés.

Vacsora és fürdés után még némi mesére került sor, aztán alváshoz készülődtünk. (Legalább is Manó, mert engem még várt a kipakolás. Nagyon gyors voltam, kb 1/2 3-ra kész lettem mindennel.)

Tervek szerint -és ezt be is fogjuk tartani- úgy "működünk", mintha már otthon lennénk, és Dorcsi iskolába járna.

Az elalvás nem sikerült úgy mint szerettük volna, de reggel -még ha nehezen is- az ébredés és kelés megközelítően normálisra sikeredett.
Azt nem mondom, hogy nagyon vidám volt, de leküzdötte önmagát.

(Docsi egyébként a Tigris szobát kapta, ami teljesen jellemző kis vadállati mivoltjára, de leginkább a cicák iránti szeretetére.)

Az étkezőben már terített asztal várt bennünket.
A reggeli után nem sokkal az ápoló személyzet (Bea és Viktor) lett beavatva a Metró rejtelmeibe, és és a vereség borzalmába.

Délelőtt még eljött hozzánk az a fotós, aki eddig nem jutott be. Manócska is megkapta tőle első törökbálinti ajándékcsomagját.

Az ebéd nagyon finom és óriás adag volt, amit a Tubi étteremből hoztak. (Akkora adag brassóit kaptunk ketten, hogy öt személynek simán elég lett volna. Plusz még a leves.)

Nórival

Délután egy nagyon kedves önkéntest ismertünk meg Nóri személyében, aki egész délután játszott Dorcsival. Többek között a Metrót (különböző variációkkal), Unot, és a végén Rikit.

Manócska nagyon jól érezte magát Nórival és már várja a következő találkozót.




 A játék után megvacsoráztunk. Én brassóit ettem, Dórika bundás kenyeret, amit a  doktornő készített el neki.

Vacsi után fürdés, némi játék, és 10-kor szigorúan fekvés következett.

A ma reggeli ébredés egy hajszállal könnyebb volt.
A reggeli már asztalon volt. Nagyon jó étvággyal evett Dorcsi, aztán belevetette magát a játékba.
Közben megérkezett a tanító néni Erika is, aki átvette  a nővérke szerepét és folytatta a játékot.

Kicsit később a tanulásról is szó esett. Meg arról is, hogy Dorcsinak kell egy kis szék, amin kényelmesen tudna ülni, amikor írnia kell. Ezért Erika felajánlotta, hogy elvisz minket kocsival, hogy beszerezzük a székecskét. Nem volt egyszerű, de végül sikerült.
Mikorra visszaértünk, megérkezett az ebéd is. 
Ebéd után Dorcsi ismét játszani indult Erikával.
Nagyon kellemesen telt az idő.

Közben az UPC közreműködésével megkaptuk a netet, aminek köszönhetően most írhatom a blogot, és nincs akkora elmaradásom, mint legutóbb Pécsen.

Délután "Új" nővérke érkezett a Tábithába. Fényképet azért nem tettem fel, mert azzal előttem volna a "poént". A nővérkét Csernyik Szilvinek hívják, és 18-áig itt lesz köztünk! Óriási meglepetés volt Dórikának, amikor belépett, hát még amikor megtudta, hogy meddig marad. (Kicsit én is meglepődtem, délelőtt beszéltem Szilvivel és tudtam, hogy jön, de nem voltam benne biztos, hogy már is. Mindenesetre Dórinak nem mondtam semmit.) Nagyon boldog lett ettől a hírtől, bár a hangulatára nem lehet panasz. Ja, és az étvágyára sem.
Délután 5 órától volt a Támogatói klub megbeszélése. A kezdésig megismerhettem néhány kedves embert, akik szívükön viselik az alapítvány, s ez által a beteg gyermekek sorsát. Minden tisztelet és köszönet nekik ezért.

 Az este gyorsan eltelt. Vacsi, fürdés, játék, és Szilvi meséjére a szundizás. Én pedig gép elé ültem, és írtam a blogot. Egészen eddig.