Szeretettel köszöntünk Mindenkit!
Sikerült a bejegyzések közötti időt a felére csökkenteni, ami éppen nem dicsőség, de mindenképpen előrelépésnek tekinthető.
A későbbiekben szeretném ezt az időt tovább faragni. Mint az előző bejegyzésünkben is említettem, az írásnak hangulati tényezője is van. Most arra kellett rájönnöm, hogy túlnyomórészt azon múlik. Éppen ezért, bízom abban, hogy a dolgok alakulása folytán a "hangulatom" is pozitív irányba mozdul, ami segít abban, hogy gyakrabban leüljek a gép elé.
Most sem panaszkodhatunk, hogy nem történt velünk semmi.
Kezdem azzal, hogy Dórikám megint "összejött" egy tüdőgyulladással. Szerencsére sikerült nagyon időben "elcsípni" a betolakodót, így viszonylag gyorsan túljutott rajta. Különösebben nem akadályozta sem a tanulásban, sem az alkotó munkájában.
Néhány nappal korábban azt terveztük, meglátogatjuk a sulit, hogy Manó találkozhasson a nevelőkkel és diáktársaival is, hiszen annyi mindent küldtek már neki, oly sok levélke és egyéb biztatás érkezett, hogy idejét láttuk a személyes ismerkedésnek. Noha nem a klinikai úttal akartuk egybekötni, mégis "kapóra" jött a kószálás, és bementünk az iskolába. Katika körbevezetett bennünket, majd az udvaron megkezdődött az ismerkedés. Néhány perc alatt több tucat gyermek sereglett körénk. Hihetetlen megható volt az az érdeklődés, amit az apróságok mutattak. Sajnos nem sokáig maradhattunk, mert Dórika nem éppen a legjobb "passzban" volt, de látszott rajta, hogy nagyon örült, és élményt jelentett számára ez a találkozó.
Akárcsak nekem!
Megemlíteném még, bár nem igazán szoktam erről beszélni, ismét anya nélkül telt el az anyák napja.
Telefonon sem sikerült anyukát becserkészni, így Manócska, mint már évek óta, most is nekem mondott verset. Szokás szerint nagyon tündéri volt. És én örültem a köszöntésnek!
Egyéb iránt,ha nevet kellene adnom az elmúlt hónapnak, akkor a túl röviden hangzó májust, ahogy már a címben is utaltam rá, "összefogás hónapjának" keresztelném.
A legutóbbi bejegyzésben szótejtettem az E.on munkatársainak segítségnyújtásáról. Nos Fenyő Miki után szabadon azt mondanám, hogy az "E.on parádé" tovább folytatódott. Az egyik napon felhívott Jucus, aki nagyon tömören közölte, hogy amennyiben elfogadunk egy hűtőt, akkor rövidesen leszállítják.
Ez így is történt.
A megbeszélt időpontban két úr megjelent a hűtővel.
Ezután felhívtam Jucust, hogy legalább annyit áruljon el, hogy kinek mondhatok köszönetet!
Szerény válasz után most azt írhatom, hogy az E.on-nak!
Hát..! Nagyon szépen köszönjük az összes közreműködőnek!!
A következő esemény, amely rengeteget segített a jövőt illető "egyensúlyba " kerüléshez, az egy nagyon kedves személyhez köthető. Ő Tóth Edit!!
A történet ismét a Mezőszél utcai iskolában kezdődött. Editke kislánya is oda jár, s noha nem Dórika évfolyamába, mégis szülői értekezleten szóba kerültünk.
Másnap reggel Edit felhívott, és néhány perces beszélgetés után alig fél órával -ölében egy TV-vel-
meglátogatott bennünket. Ekkor nem tudott hosszú időt szentelni a látogatásra, mégis olyan volt amikor elment, mintha régóta ismertük volna egymást.
 |
| Dóri és Dorka |
A képen éppen az egyik ilyen ötlet kivitelezésének pillanata látható. (Pontosabban a kivitelezésben tartott szünet.)
Edit elképzeléséről rövidesen kiderült, hogy nem csupán ötlet volt! A szavait tettek követték.
Nagyon sok ember csatlakozott a felhívásához, akiket nem ismerünk, nem tudjuk kik ők, de végtelenül hálásak vagyunk mindegyikőjüknek a segítségért.
Köszönünk mindent!
A kivitelezésbe bekapcsolódott Judit is, aki már eddig is sokat tett a helyzetünk jobbá tétele érdekében.
Ezzel kapcsolatosan szeretnék néhány gondolatot leírni.
Szívemből mondom, hogy pokoli érzés az embernek úgy élni, hogy támogatásra szorul. Sajnos egy ideje már így "működünk", de még mindig okoz lelki problémát az elfogadás. Sokáig erre sem voltam képes, aztán némi baráti ösztönzésre, és a súlyosbodó "válságunk" hatására rá kellett döbbennem, hogy nincs más lehetőségem. Megszokni nem sikerült és nem is akarom megszokni. Az tény, hogy jelenleg úgy érzem magam, mint gyermek a járókában, aki éppen járni tanul. Azon még nem törtem a fejem, hogy mi történik akkor, ha nem lesz mibe kapaszkodni. Hiszek abban, hogy egyedül is képes leszek járni!
Ám ha jobban végig gondolom, segítségre ezután is szükségem lesz. Ezt az utóbbi mondatot igyekszem gyorsan megmagyarázni. Nyilván az a szándékom, hogy valamilyen munkát végezhessek. Most nem érdekelnek a diplomák, a szakképesítések, egyszerűen olyan lehetőségre van szükségem, amivel pénzt tudok keresni. Nos, ezt a lehetőséget megkaptam. (Csak halkan jegyzem meg, hogy ennek gyökerei is az iskolához vezetnek.) Az egyik apuka Izsák Kálmi ajánlott munkát számomra a Támasz alapítványnál.
Nagyon örültem neki, el is vállaltam. Mivel a távollétem ideje alatt is szükség van Dórika felügyeletére, ezért szükséges a segítség. Akik régebb óta ismernek minket, vagy a kezdetektől olvassák blogunkat,
azok tudják, akik csak mostanában olvasnak bennünket, azok kedvéért írom, hogy Manó "őrzését" nem bízhatom akárkire, még akkor sem, ha lenne rá jelentkező. Ezt otthonunkban mindössze két személy végezheti, a két helyettesítő szülő, vagy pontosabban gyám, nevezetesen Judit és Bianka. Természetesen ők mindent megtesznek, amit tudnak. Azt azonban nem kívánhatom tőlük, hogy ők adjanak fel mindent.
Ezért további lehetőség után kutatok a felügyeletet illetően, s pillanatnyilag úgy tűnik, az ősztől lesz megoldás. Addig kissé nehezebben és valószínűleg kevesebb óraszámban tudok dolgozni.
S ha már az "óráknál" tartok, akkor had osszam meg azt a gondolatomat, amivel eljátszadoztam néhányszor.
Nem azért, mintha bármilyen változást eredményezne, csupán "érdekesség" kedvéért.
Itt van ez az ápolási díj, amiben részesülök. (Végre már folyósítják, idáig eljutottam!)
Ahhoz, hogy ezt a kiemelten magas, fokozott ápolási díjat kapjam, ami 34.515 Ft, igen komoly feltételeknek kell megfelelni. Az ápolt személynek súlyos fogyatékkal kell élnie, (pl.önellátásra teljesen alkalmatlan). Sajnos nálunk teljesült ez a feltétel is a többi mellett. Nos, ezt az ápolási tevékenységet munkaviszonynak számítják, mégpedig négy órásnak. Nem az a probléma, hogy "felesben" számolják a "szolgálati" időt, mert nyugdíjra egyébként sem számolok, hanem azon töprengtem, hogy az ilyen súlyos állapotban lévő személyek ellátása csupán négy órát vesz igénybe??? A nap maradék 20 órájában minden rendben lesz velük?? Ugyanakkor a mi esetünkben a családba kerülés szigorú feltétele volt a 24 órás felügyelet biztosítása. Kérdeztem én erről "hivatalos" személyt, aki azt mondta, hogy "...de nem kell egész nap tevékenykedni körülötte, csak ott lenni"! Hát..., eszembe jutott olyan munkahely, ahol sokan tényleg csak ott vannak, hússzor ennyi pénzt kapnak, és esetleg segédkeznek néhány ehhez hasonló, idétlen jogszabály megalkotásában. Azon is gondolkodtam, hogy ha ne adj' isten, ezen személyek közül kerülne valaki akárcsak átmenetileg is olyan állapotba, hogy 24 órában kellene rá felügyelni, s az ápolásra kijelölt személy a négy óra leteltével lelépne, eszébe jutna -e, hogy ez a jogszabály valahol sántít?!
Elnézést ezért a kitérőért! Ám ha valaki érti ezt az "állami logikát" attól szívesen fogadom a magyarázatot.
A fentieket továbbá azért is írtam le, hogy ha bárkiben felmerülne az, hogy önmagam nem próbálkozom a helyzetünk megoldásával, akkor eloszlassam a kételyeket. Küzdök, de a lehetőségeim nagyon korlátozottak. Manót, speciális helyzetéből adódóan nem vihetem gyermekmegőrzőbe, nem adhatom be a szomszédba, és főleg nem hagyhatom egyedül.
Ezek után vissza az eseményekhez.
Napjaink egyáltalán nem unalmasak. Mindig találunk elfoglaltságot. Dórika a kreatív tevékenység mellett tanul, -van mit bepótolnia, hiszen hosszú idő telt el úgy, hogy senki nem tanította, de úgy tűnik, megbirkózik a feladatokkal. Szívesen gyakorol, és nem kell biztatni ehhez.
Én időközben sikeresen túljutottam a még hiányzó szakvizsga elméleti részén, (ami inkább hasonlított egy szülész, vagy bábaképző tanfolyam zárókérdéseire), így már csak a gyakorlati vizsga van hátra.
Itt ragadom meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjak a Szemem Fénye Alapítványnak, hogy a hétvégi felügyelettel segítettek abban, hogy elvégezhessem a tanfolyamot.
Szerdánként Manóval továbbra is bejárunk a Dóri-házba, ahol folynak a különféle foglalkozások, zeneterápia, gyógytorna, de nem régen pl. bábszínházban voltak.
A gyógytornát egyébként itthon is végezzük, miután megkaptuk a gyógytornásztól (Évitől) a leírásokat hozzá.
A programokat tekintve is akadtak élmények.Editke szervezése által megnézhettük Horse Evolution fantasztikus előadását.
A gyönyörű lovak teljesen elkápráztatták Dórikát.
Az sem zavarta, hogy mikorra odaértünk, teljesen
ronggyá áztunk, mivel menet közben ért bennünket
egy kisebb felhőszakadás.
Nemcsak a lovak voltak káprázatosak, hanem a lovasok, az artisták, a táncosok is.
Nagyszerű produkciót mutattak be.
Nagyszerűen éreztük magunkat!
Köszönjük a lehetőséget!!!
A legutóbbi hétvégén moziban voltunk. A Lecsó c. filmet néztük meg.
Dórika életében először járt moziban, és nagyon jól érezte magát. Ezt a programot az Élelmiszer Bank rendezte, s a Szemem Fénye Alapítványon keresztül juthattunk el rá.
Az előadás végén a szervezők valamennyi gyermeknek ajándék csomagot adtak át.
Amint hazaértünk Manó azonnal nekifogott a tesztelésnek.
Örömmel jelentem, hogy a héten megkaptuk a szünetmentes tápegységet.
Szép kis jószág! Két részből áll. Az akkumulátora 52 kg. A másik része csak 46! Könnyen nem mozgatható, de nem is
azért került ide.
Így Manónak lett egy kis "éjjeliszekrénye" is!
Most már akár áramszünet is lehet.
Eddig azért kellett aggódni, hogy ne legyen áramkimaradás,mert akkor a gépek működése csak korlátozott ideig lett volna biztosítva. Szerencsére ez az akadály is elhárult.
Az áramkimaradáshoz egyébként nagyon közel álltunk a hétfői vihar következtében. Iszonyatosan közel csapkodtak a villámok. Oly annyira, hogy a konyhában található lámpában lévő izzó eldurrant, beterítve mindent apró szilánkokkal, a búra bekormolódott, a foglalat elégett.
Dórika pokolian megijedt, s hogy őszinte legyek én is összerezzentem a hanghatásra.
Szerencsére nem történt komolyabb baj! Felfogjuk úgy, hogy újabb élménnyel gazdagodtunk.
Végezetül még egyszer szeretnék köszönetet mondani, mindenkinek, aki bármilyen formában a segítségünkre volt.
(A következő blog megjelenése egy hét múlva várható)
