Dorcsi strandolt!

Ismét eltelt három hét az előző bejegyzés óta, és eget rengető változás nem történt az életünkben.
Legutóbb megemlítettem, hogy ebben a hónapban is lesz évfordulónk. Ez nem más, minthogy másodszor jöttünk egy hónapos pihenésre a Dóri Házba, és ekkor döntöttük el végleg, hogy Pécsre költözünk.
Nagyon jó érzés visszagondolni arra az időszakra is. Az újratalálkozások öröme, Bea és Zsolti hétvégi látogatásai, a rengeteg játék, új arcok megismerése, a játszószoba csoportosan végrehajtott festése, és még sorolhatnám a szép pillanatokat, de ezeket megírtam akkoriban.
Ami akkor nyomasztott -persze mára már ez is csak egy emlék-, hogy  rengeteg lakást jártam végig eredménytelenül, míg végre Törökbálintról visszajárva, szeptember végén sikerült a jelenlegit megtalálni.
Nos, ennyit az "évfordulóról". A jövő hónapban ismét lesz egy.

A következő gondolatok egy nem régen kapott e-mail -hez kapcsolódnak. Nagyon sokat gondolkodtam, hogy mit tegyek "vele". Egészen pontosan azon töprengtem, hogy szót ejtsek -e róla, vagy maradjak csendben, hiszen az efféle levelek személyes jellegűek. Ám miután a levél küldője azt kérte, hogy felvetett kérdéseire a válaszokat a blogban írjam meg, úgy döntöttem, hogy közzé teszem.
Talán a benne foglaltak már másokban is felmerültek.
(Bizonyára másképpen is át lehetett volna ide helyezni ezt az e-mail-t, de miután még mindig nem tartom a számítógép teljes ismeretét elsőrendű feladatomnak, számomra az volt a legegyszerűbb megoldás, hogy kinyomtatás után lefotózom.)

Kedves "peterne.gabo@freemail.hu" !
Sajnos nem tudtam pontosan sem a nevét, sem a nemét kideríteni, noha a fiók "férfi" néven szerepel, de az e-mail cím akár egy feleségé is lehet.
Sorban haladva, örülök, hogy elolvasta bejegyzéseimet, vagy annak egy részét, s hogy ez felkeltette érdeklődését. Bízom benne, hogy a látszat ellenére nem okozott nagy traumát Önnek!
A bloggal az a célom, hogy -a teljesség igénye nélkül- megosszam a velünk történő eseményeket barátainkkal, ismerőseinkkel, s azokkal akiket érdekel az életünk, a sorsunk. DE! Csak azokkal!!! A bejegyzéseinket senkinek nem kötelező elolvasni, sőt ránézni sem muszáj!
Az írással pedig az a célom, hogy a blog megjelenhessen! Anélkül nem lehetne blogról beszélni, legfeljebb csak fényképalbumról.
A "minekekre" is megpróbálok válaszolni.
A képek megjelentetése számomra nem egyenlő a gyermekem mutogatásával. Miután többnyire róla, rólunk van szó, ezért nem lenne ésszerű mondjuk a "Hortobágyi lovasnapok" képeit feltennem. Továbbá én nem úgy tekintek Dórikára, mint egy "beteg gyerekre"!! Inkább azt mondom: Ez egy állapot. Olyan állapot, amivel együtt kell élnünk. Nem tudom másként lefotózni, mint amilyen, és higgye el, attól függetlenül, hogy van "elég baja" ez nem ront az állapotán!
A "panaszkodással" kapcsolatban megint csak azt említeném meg, hogy amit leírok, az nem mese, nem túldramatizálása a helyzetünknek, hanem a hozzánk tartozó valóság. Mindig egy probléma, amit valamilyen formában meg kell oldani. Nem írhatok fényűző, gondtalan életről, amikor nem abban van részünk.
(Ezt megteszik helyettem az ország irányítói!)
Még egyszer hangsúlyozom, nem sajnálatot szeretnék kelteni az olvasóinkban! Tényeket közlök, amiket aztán mindenki úgy értelmez, ahogy éppen akar. Természetesen Ön is!
Ettől függetlenül azt nyugodtan kijelenthetem, hogy a gondok mellett jelentős szerepet szántam a derűs, örömteli, kedves pillanatoknak is, és remélem azokból több jutott a bejegyzéseimbe.
Következő gondolatomat az Ön "panaszkodásának" szentelem.
Számomra úgy tűnik, hogy meglehetősen félreértelmezte a jövedelmünk "nagyságát". Feltételezem -leírása alapján-, hogy Ön fejenkénti összegre gondolt. (Vélelmezem, hogy kettejük keresete, és a segély, -amiről tudom, hogy kevés- nem 65.00 Ft.) Szóval, nekünk nem jut ennyi fejenként, ... és sajnos nekünk már nincs "kis házunk" se!  
A fiával kapcsolatban csak annyit, hogy sajnálom. A szó legszorosabb értelmében!! Ezért az a véleményem, hogy a pontos megfogalmazás a "munkahely nélküli" lett volna. Minden bántó szándék nélkül mondom, hogy a nehézségek ellenére is lehet munkát találni, ha valaki dolgozni akar, feltéve ha nem "szag" alapján keresgél. De ezt nekem nem tisztem megítélni, és nincs is semmi közöm hozzá!
A "tervezett" blogjáról annyit jegyeznék meg, hogy sok sikert kívánok hozzá. Azt írta, nem tudja hogy Önöknek ki fog segíteni. Ezt én sem tudhatom. Mindenesetre, én abban a segítségére lehetek, hogy írásait a közzététel előtt szívesen "lektorálom"!
A meglévő keresztünket pedig másokhoz hasonlóan cipeljük tovább. Ez a dolgunk!
Megértettem, amit írt.
A jó kívánságot pedig köszönjük!

Önnek is hasonlót kívánunk!
(Sz I)

Elnézést kérek olvasóinktól, amiért itt a blogban válaszoltam "levelező partnerem" soraira!
Igyekszem a jövőben elkerülni a hasonló szituációkat, és kifejezetten arra szorítkozni, ami a napjainkról szól.

Ennek szellemében haladok tovább.
Mint azt már az elején is említettem, nagy dolgok nem történtek velünk. Éltük a hétköznapjainkat, én ledolgoztam a megengedett óraszámot, tanulgattunk Manómmal, (a jövő héten ugyanis "vizsga időszak" lesz), tettünk néhány apróbb sétát, és játszottunk amennyit lehetett. Továbbá, hogy "panaszkodjam" is, megkaptam fűtésről szóló elszámolást, ami kissé megdöbbentett. Annak ellenére, hogy nem egész télen, nem minden helységben kellett fűteni, közel havi jövedelemnyi lett a különbözet, és ezt nem én kapom!
Azon gondolkodtam, mi lett volna akkor, ha Manó nem februárban jön haza, és nemcsak november derekán nyitom meg a csapokat. Februárig ugyanis csak két helyen, és minimálisan "ment" a fűtés.
Abban reménykedem, hogy miután az elavult költségmegosztókat, -amelyek a nyári párolgást követően már a fűtési szezon kezdetére is jelentősebb fogyasztást mutattak-, mostanság egy modernebb és megbízhatóbb rendszerre cserélték,így a következőkben nem fog ilyen jellegű meglepetés érni.
Hát, ennyit a panaszkodásról!
Az elmúlt időszakban mégis akadt olyan esemény, amit kiemelnék.
Dórika korábban imádta a vizet, a strandot. Persze most is szeretné, csak a lehetőségek és a körülmények változtak meg jelentősen.
Bianka megszervezte, hogy Manó is lehessen vízközelben, mi több, vízben.
E célból, az egyik délután Dalmáékhoz vitte Dorcsit, aki nagyon boldog volt, hogy hosszú idő után újra medencébe lehet, és nem csupán néhány liternyi vízben.
Legyen itt most néhány kép erről a "strandolásról"!
Elöljáróban szeretném megjegyezni, hogy a feltöltött képeket Dórikával közösen válogatjuk ki. Eddig is csak olyan kép jelent meg amit ő szeretett volna. Ezért elnézést kérek, ha az "alul öltözöttsége" valakiben kétes érzéseket vált, vagy váltott ki.


  
Először a cicákkal kellett megismerkedni, akik a
kánikula ellenére sem vehették le "ruhájukat".

Napozás a matracon.
(Lehet, hogy leánykám azt gondolta, olvasószemüveg van rajta. Mindenesetre furcsa használata ez a "napszemcsinek"!)

Hármasban a vízben.
(Dalma, Manó, és Bius)

Erre már oly régóta várt!

A forróság után az enyhet adó hűs szobában.

Ez a kalap minden bizonnyal az  egész gyermeket beárnyékolta volna, ha nem "nyújtózik" ki.










Miután este hazatértek, sugárzott az örömtől, és már a következő alkalomra vár.
Dalma megígérte neki, hogy amennyiben az időjárás lehetővé teszi, és egyeztetni is tudunk ez ügyben, akkor lesz folytatás. 
Reménykedjünk ebben.
Őszintén mondom, hogy számomra is nagy öröm, amikor ilyen és ehhez hasonló eseményekben részesülhet Dórika.
Volt idő, amikor az is óriási eredménynek számított, ha nappal le lehetett kapcsolni a lélegeztetőgépről.
Kevesen hittek abban, hogy eljutunk idáig, hogy egyáltalán önálló életet éljünk, és hogy ez az élet majdhogynem teljes.
Azt azonban most már kijelenthetem, hogy nem érjük be ennyivel.
Hálásak vagyunk a sorsnak, hogy ezt is megadta, de a céljainkat nem adjuk fel.
Még többre vágyunk!
Ahogy Manó szokta mondani, amikor megfeszíti "vaskos" karjacskáját: "Az erő velem van!"

Én csupán egy többesszámot helyeznék ebbe a kijelentésbe.

Az erő megtartása érdekében tenni, sőt enni is
kell valamit.
Szerencsére az utóbbi időben megint nincs probléma az étvágyával.

Ezzel befejezem a bejegyzésem.
A következő alkalommal remélhetően a sikeres vizsgájáról is beszámolhatok.
Hamarosan kezdődnek számára is dolgos hétköznapok, hiszen folytatódik a suli.
Szeptembertől Dorcsi is megkezdi az alsó tagozat utolsó évfolyamát.
Remélem!!! :-) 

Egy évesek múltunk!

Szívélyes üdvözlet Mindenkinek!

Amire a címben utaltam, ebben a hónapban múlt egy éve, hogy létrejött ez a blog.
Ez idő alatt számtalan problémát osztottam meg olvasóinkkal. Esetenként úgy éreztem, hogy túl sokat is.
Ezzel nem terhet akartam letenni magamról, minden az életünkhöz tartozott. Ugyanakkor azt gondolom,
a felemelő pillanatoktól, örömöktől, összefogástól, emberi nagyságok bemutatásától, és szeretettől sem voltak mentesek a bejegyzések. Nagyszerű embereket ismerhettünk meg, kisebb csodákat is átélhettünk együtt. Ám ami miatt mindezt megemlítem, az a  legnagyobb csoda, Dórika!! Ez a blog miatta jött létre, ez a blog jelenleg is ÉL, tovább folytatódik, és még nagyon sokáig élnie kell!! 
Vágyaim egyike, hogy később Manó folytassa az írást!
Vannak, akik a blog születésétől kezdve velünk tartanak, vannak, akik később csatlakoztak az olvasók táborába. Köszönöm, és köszönjük mindazok türelmét, akik bármilyen formában velünk voltak, akik végigkísérték eddigi, nem mindig vidám, küzdelmekkel teli életünket! Köszönjük a sok-sok együttérzést,
a biztató, és vidám bejegyzéseket, amelyekről elmondhatom, hogy nagyon sokat segítettek a legnehezebb pillanatokban!
Maradjanak, maradjatok velünk továbbra is!!

A legutóbbi bejegyzésben egy kis enyhülésre vágytunk.
Kívánságunk ha nem is azonnal, és nem olyan mértékben ahogy szerettük volna, de némileg teljesült.
Egy árnyalattal hűvösebb lett, így néhányszor el tudtunk menni sétálni Dorikával.
Természetesen én sétáltam, ő meg ücsörgött. Ezt az állapotát azonban egyre jobban unja, ezért próbálkozik a felállással, és lépegetéssel.
Bizony nagyon keményen kell tartani, mert egyedül nem megy neki, de az elszántsága bámulatos.
Legutóbb írtam arról is, hogy, gyakran emlegetjük a tavalyi nyarat, amikor először jártunk Pécsen. Most megint eszembe jut, és amikor látom a képeket, amelyek akkor készültek, akkor nem tudom, aggódjak -e, vagy inkább örüljek. Azt hiszem mindkettő! Egy éve ugyanis Manó még fel tudott állni és néhány lépést egyedül is meg tudott tenni. Most ez már csak a tavalyi nyár emléke, semmiképpen sem ad okot az örömre. Viszont azt is meg kell említeni, hogy a légzését tekintve jobb állapotban van. Az érzéseim tehát vegyesek. A gondolataink azonban továbbra is pozitívak.

Visszatérve a sétáinkhoz, azok java részét a fogászat látogatása tette ki. Már kórházban tartózkodása alatt is indokolt lett volna a kezelés, de akkor a körülmények nem voltak adottak hozzá.
Az első alkalommal csak a "feltérképezésre" került sor, és némi bátorításra is szüksége volt Dorcsinak.

A második harmadik alkalommal már a kezelésekre is sor került.
Először két fogát kellet kihúzni, egyet betömni,
míg másodszor fordult a kocka, egy került ki a "körből", kettő tömést kapott.

Örkényi Tamás doktor úrral már az első alkalommal összebarátkozott.
A doktor "bácsi" részletesen elmagyarázta neki a kezelés minden egyes lépését, így semmi sem érte váratlanul.
Azt ugyan nem mondanám hogy viháncolva várta a beavatkozásokat, de egyetlen könnycsepp nélkül viselt mindent.
Igazából csak az érzéstelenítéssel volt némi gondja, mert azt a tűt még nem találták fel, amelyik nem szúr. (Gondolom, aki járt már fogorvosnál hasonló céllal, az tudja, hogy a "szuri" valóban nem a legkellemesebb élmények közé sorolandó.)
A kezelés végén azonban mindannyiunk meglepetésére mosolyogva hagyta el a rendelőt. (Már amennyire mosolyogni tud bárki is, zsibbadt ajkakkal és "kipárnázott" szájjal.)

A legnagyobb öröm akkor érte, amikor a doktor úr átadta neki a
bátorságát bizonyító oklevelet.
Erre nagyon büszke volt. Én meg Őrá!!

Ezután azért akadtak még kisebb problémák otthon.
Először az, hogy az érzéstelenítő hatása sokáig benne maradt, aminek következtében meggyűlt a baja az ivással. Még szívószállal is "bénázott", -hogy az ő szavaival éljek.
Aztán az okozott némi problémát, hogy mindössze egy nap szünet volt a két kezelés között, s az első húzások után maradt seb még véletlenül sem gyógyulhatott be, amikor a másik oldalon már ott vigyorgott az újabb lukacska. Ez pedig az étkezést tette fölöttébb izgalmassá és érdekessé.
(Megnyugtatásul írom, hogy nem maradt éhen!)

A mellékelt kép alapján senki sem mondaná meg, hogy nem sokkal korábban még a fogorvosi
székben ült.
Az orrán látható foltocska a doktor úr által is javasolt fagyi maradványa, ami tisztázatlan körülmények között került oda.





Természetesen nemcsak fogászatból álltak a napjaink. Mint már említettem, el tudtunk menni néhány helyre, de ezt még a nyár hátralévő részében szeretnénk szaporítani.

A hőség nem mindig adott lehetőséget arra, hogy
elhagyjuk a lakást.
A nagy melegben nem igazán volt szükség a komolyabb öltözékre sem.
Gyakran kellett a haját benedvesíteni, mert az is csak fűtötte.
Ezt az állapotot azonban kifejezetten élvezte. Legalábbis addig, amíg meg nem száradt a bozontja.

Az elmúlt hétvégén Pécsudvardon jártunk.
Edit kislánya Dorottya szülinapi partijára voltunk
hivatalosak.


A "buli" előtt Dorcsit is érte meglepetés. Ildikó, (a kép jobb oldalán) Spanyolországból hozott neki nagyon tüneményes ajándékot.

Aztán felfokozódtak az izgalmak, mert az étkezés mindig központi szerepet játszik egy partin.
Az előre elkészített pizza tésztára mindenki saját összeállítású feltétet rakhatott.
Ezt a műveletet Manó már nagyon régen várta.
Nem is sajnálta rá az anyagot!

Íme a mű. Ezek után már csak a sütésre kellett
várni.
A kemence be volt fűtve, s a házigazda közreműködésével hamarosan kész pizza-hegyek tárultak a vendégek elé.

A pizza elkészüléséig is kellett valamit nasizni.

Miután szeretem a kihívásokat, (aki még emlékszik rá, az tudja, hogy tavaly a bajai kirándulásunk alkalmával somlóit ettem tejfölös uborkasalátával)
most a mustáros négercsók ízharmóniáit vizsgáltam meg. Mit mondjak? Volt már nagyobb gasztronómiai élményem.


Az étkezés után a gyerekek csapatokba verődtek, melyhez később a felnőttek is csatlakoztak, és egy nagyon aranyos ügyességi vetélkedő vette kezdetét.
Sajnos mi ezt csak nézhettük, mert az adottságaink nem feleltek meg a versenyzéshez. Dórit ez tovább ösztönözte arra, hogy még nagyobb figyelmet tegyen megerősödésére, és "lépést" tudjon tartani pajtásaival.

Tuti, hogy voltak gyerekek is

Jól éreztük magunkat. Nagyon kellemes délutánt
töltöttünk Editéknél. Mindennel megelégedve tértünk haza.
Ezúton is köszönjük a meghívást!








Ugyancsak köszönetet mondunk annak a nagyon kedves (neve elhallgatását kérő) szülőnek, aki segítséget nyújtott ahhoz, hogy meg tudjuk venni Dorcsinak az új kanült. Ez a gondunk így megoldódott.
Remélem, a további klinikai műveletek során, több kárt már nem szenvedünk.
Szeretném még megemlíteni, hogy egy támadási felülettel kevesebb maradt rajtam is, mert a múltkor még csak szárnyait próbálgató galamb elköltözött, és szerencsére egyelőre nem tért vissza. (Bízom benne, hogy nem toborzó körúton van.)
Nekem ebben a hónapban is sikerült megoldanom, hogy el tudjak menni dolgozni, tehát némileg alakulnak a dolgok.
Az augusztus minden tekintetben "húzós" lesz, de optimistán állunk ehhez is.

Hamarosan újabb "évfordulóval" jelentkezem.

Falak között

Enyhülést kívánunk!

Bejegyzésem most sem a tervezett időben történt, de ennek elsősorban az eseménytelenség az oka.
Igaz, hogy néhány mondatot minden napról képes lettem volna írni, de azokat túl rövidnek tartottam.
(Nos, kifogásnak azt hiszem ez elég jónak tűnik!)
Az elmúlt időszakban tevékenységünket javarészt az időjárás határozta meg.
Eleinte a sorozatos és mindössze néhány pillanatig szünetelő eső kényszerített a falak közé minket,
majd a továbbiakban a tikkasztó meleg tette ugyanezt.
Persze a meleg ellen a lakás sem védett túlzottan, de legalább nem pirultunk ropogósra a napon.
A fentiek miatt -egy pesti utat, és néhány pécsi "kényszer sétát"  leszámítva- valamennyi programunkat halasztottuk, és bizakodunk abban, hogy hamarosan pótolni tudjuk. Mint ahogy abban is reménykedünk, hogy lesz némi enyhülés, mert őszintén szólva Manócskát nagyon kikészíti ez az időjárás. Hiába a folyamatos szellőztetés, a nyitott ablak,(természetesen a nap felől árnyékolva) így sem megy 29 fok alá a hőmérséklet még éjszakára sem. Ezért aztán az alvással igencsak meggyűlik a baja.

Ettől függetlenül jól éreztük magunkat, mind a ketten megtaláltuk az elfoglaltságunkat.
Gyakran felidéztük az egy évvel ezelőtti eseményeket is. Ekkor voltunk először a Dóri-házban, ekkor jártunk Baján Bea és Zsolti meghívására, ahol aztán örökre szóló emlékekkel gazdagodtunk, (pl. Dorcsi először hajókázott életében, de sorolhatnám még az élményeit). Egy éve ismertük meg többi barátunkat is.
Csodálatos napok voltak azok, és Dórika 15 hónap után akkor "léphetett" ki a kórház falai közül. Az is eszünkbe jutott, hogy akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy majd Pécsre költözünk, mint ahogy arról sem, hogy egyáltalán hol fogunk lakni, és mikor lesz lehetőségünk önálló életre.
Nagyon jó volt emlékezni, és azt hiszem ez egész életünkben így marad.

De térjünk vissza  jelenhez.
Bár a tanév Dórikának is hivatalosan véget ért, a beszámolóira csak augusztusban kerül majd sor, ezért gyakran előveszi a füzeteit, és szorgalmasan gyakorol.

A tanulás mellett szívesen segít nekem is.
Ez egyelőre kimerül abban, hogy az ebéd készítésben vesz részt, (zöldség pucolás, virsli darabolás, szemes termékek válogatása)

Szerencsére a nagy meleg nem vette el az étvágyát.
A leadott rendeléseit teljesítve hősiesen küzd a súlyának gyarapításáért. Noha ez a gyarapodás nem annyira látványos, hiszen grammokban mérhető, de mindenképpen jó jel, hogy tudja tartani a 11 kg fölötti súlyát, és araszol a bűvös 12 felé. (Ennek elérésekor ugyanis realizálódik a közöttünk köttetett megállapodás!!)






A "műveltség" növelése mellett természetesen rengeteg idő jut a játékra is.
A megunhatatlan és rendszeres METRÓ -t esetenként felváltja a Gazdálkodj okosan, a Piacozás és a kártya. Mostanában a römi lett az egyik kedvence.

Amikor pedig Juditnak ideje van, akkor jön, és hozza magával a PS 2 -t, hogy órákig elmélyedjenek a játék bűvöletében.

A legutóbbi bejegyzés óta új "lakó" jelent meg köreinkben.
A tavasz beköszönte óta jelentős csatákat kellett vívni az erkélyt megszálló galambokkal.
Őszintén szólva nem szívesen láttam őket vendégül, mert naponta többször trágyáztak össze mindent, ami a fenekük útjába került, beleértve a kiteregetett ruhákat is. Drasztikus ellencsapást azonban nem alkalmaztam ellenük, amit azzal hálált meg a legkitartóbb "berepülőpilóta-páros", hogy a nem kifejezetten galamb menedékhelyként szolgáló asztal alatt lévő vödröcskébe fészket raktak, és két utóddal kívánták bővíteni a már amúgy is népes családjukat. Amint a mellékelt fénykép mutatja, ez  a próbálkozásuk csak 50 %-os sikerrel járt. A kis jövevény azóta már próbálgatja szárnyait, de repülni még nem tud.  Nekem  pedig nincs szívem erre kényszeríteni, mert nem hiszem, hogy képes lenne elsajátítani a repülés tudományát a második emelet és a földszint közötti távolság megtétele alatt. Pedig nagyon bosszant, hogy a kis pimasz állandóan totyog, és két lépésenként pottyant is. Így nem tehetek mást, minthogy  tűrök, guanót takarítok és kimondhatatlanul várom az önkéntes távozás eljövetelét. De főként azért is, mert jobban szeretem Dorcsit az erkélyen látni, mint a madarakat és azok ürülékét.  (Elnézést kérek a galamb-imádóktól!)
Az már csak jelentéktelen apróság, hogy emiatt ugyancsak feljelentést fontolgatnak ellenem, mert "valaki" véleménye szerint szándékosan szoktattam ide a galambokat és még etetem is őket stb.
Ezt közölték a főbérlőnkkel, (velem nem) akitől tudomást szereztem erről is. Szerencsére azzal még nem gyanúsítanak, hogy "közöm" van valamelyik galambhoz, vagy én tojtam, esetleg segítettem a költésben.
Igazából, ezen már tényleg csak mosolyogni tudok, és nem kívánom ezt a jellemet minősíteni.

Manócska komoly kísérleteket tesz akaraterejének további fejlesztése érdekében is.
Például már képes 5 percig tartani egy gyufásdobozt nyújtott karral. (Elképzelhető, hogy néhányan azt gondolják, hogy ez semmiség. Azoknak azt ajánlom, hogy próbálják ki!!! Meg fognak lepődni, már a harmadik perc tájékán!!)



Örömmel közölhetem azt a tényt is, hogy az elmúlt hónap második felében már három napot tudtam dolgozni. Ez mindenképpen némi segítséget jelent ebben a hónapban. (Ennyi az öröm hír.)
Erre szükség is lesz, mert mindig történik valami, amire nem annyira számítunk. Bár ezt a "nem várt eseményt" már akár permanens folyamatnak is tekinthetnénk, ugyanis tovább folytatódik vesszőfutásunk a kanüllel kapcsolatban. Gondolom, akik régebben olvasnak bennünket, azok hitetlenkedve kapnak a fejükhöz, hogy ez már nem lehet igaz.  Legutóbb azért kellett  új, és egyben az utolsó csomagot felbontanunk, mert a betétek "elmaradtak" valahol. Nos, valamennyit javult az arány, mert a sterilizálás  után "csak" egy darabbal kevesebb érkezett vissza, mint amennyit ott hagytunk. Most éppen az éjszakai betétnek veszett nyoma. Az a baj, hogy a gépet a betéthez tudjuk csatlakoztatni. Kanülünk lassan már lesz egy tucattal, csak betétből nincs több. S mint azt már valamikor korábban is írtam, ezt nem lehet külön megvenni. Mint ahogy térítésmentesen felíratni sem, mert azt a keretet már régen kihasználtuk.
Ennek az apró mütyürnek az ára viszont több, mint 36.000 Ft, plusz utazás. Arra a kérdésemre pedig, hogy ezt ki fogja megfizetni, kb.úgy néztek rám, mint a Zsolnay-szobor környékén sétáló négy fejű tehénre.
A kérdést nem költőinek szántam, de a tekintetekből megértettem, hogy az lett.
Szóval nem sokkal jutottunk előbbre azzal, hogy végre lett kiegészítő tevékenységem, de reménykedem abban, hogy egyszer csak vége szakad ennek a rossz sorozatnak is.

Erősebb idegzetűeknek!!(A "szőrme" csak átmeneti és kényszerből maradt meg, bár Manó megszerette.)

Végezetül szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, akik az elmúlt hónapban a segítségünkre voltak.
Kívánunk mindenkinek elviselhetőbb időjárást és minden jót! 

Az összefogás

"Ha segítenek rajtad, az nem kudarc. Azt jelenti, nem vagy egyedül!"


Szeretettel köszöntünk Mindenkit!

Sikerült a bejegyzések közötti időt a felére csökkenteni, ami éppen nem dicsőség, de mindenképpen előrelépésnek tekinthető.
A későbbiekben szeretném ezt az időt tovább faragni. Mint az előző bejegyzésünkben is említettem, az írásnak hangulati tényezője is van. Most arra kellett rájönnöm, hogy túlnyomórészt azon múlik. Éppen ezért, bízom abban, hogy a dolgok alakulása folytán a "hangulatom" is pozitív irányba mozdul, ami segít abban, hogy gyakrabban leüljek a gép elé.
Most sem panaszkodhatunk, hogy nem történt velünk semmi.
Kezdem azzal, hogy Dórikám megint "összejött" egy tüdőgyulladással. Szerencsére sikerült nagyon  időben "elcsípni" a betolakodót, így viszonylag gyorsan túljutott rajta. Különösebben nem akadályozta sem a tanulásban, sem az alkotó munkájában.
Néhány nappal korábban azt terveztük, meglátogatjuk a sulit, hogy Manó találkozhasson a nevelőkkel és diáktársaival is, hiszen annyi mindent küldtek már neki, oly sok levélke és egyéb biztatás érkezett, hogy idejét láttuk a személyes ismerkedésnek. Noha nem a klinikai úttal akartuk egybekötni, mégis "kapóra" jött a kószálás, és bementünk az iskolába. Katika körbevezetett bennünket, majd az udvaron megkezdődött az ismerkedés. Néhány perc alatt több tucat gyermek sereglett körénk. Hihetetlen megható volt az az érdeklődés, amit az apróságok mutattak. Sajnos nem sokáig maradhattunk, mert Dórika nem éppen a legjobb "passzban" volt, de látszott rajta, hogy nagyon örült, és élményt jelentett számára ez a találkozó.
Akárcsak nekem!

Megemlíteném még, bár nem igazán szoktam erről beszélni, ismét anya nélkül telt el az anyák napja.
Telefonon sem sikerült anyukát becserkészni, így Manócska, mint már évek óta, most is nekem mondott verset. Szokás szerint nagyon tündéri volt. És én örültem a köszöntésnek!

Egyéb iránt,ha nevet kellene adnom az elmúlt hónapnak, akkor a túl röviden hangzó májust, ahogy már a címben is utaltam rá, "összefogás hónapjának" keresztelném.
A legutóbbi bejegyzésben szótejtettem az E.on munkatársainak segítségnyújtásáról. Nos Fenyő Miki után szabadon azt mondanám, hogy az "E.on parádé" tovább folytatódott. Az egyik napon felhívott Jucus, aki nagyon tömören közölte, hogy amennyiben elfogadunk egy hűtőt, akkor rövidesen leszállítják.

Ez így is történt.
A megbeszélt időpontban két úr megjelent a hűtővel.

Ezután felhívtam Jucust, hogy legalább annyit áruljon el, hogy kinek mondhatok köszönetet!

Szerény válasz után most azt írhatom, hogy az E.on-nak!

Hát..!  Nagyon szépen köszönjük az összes közreműködőnek!!








A következő esemény, amely rengeteget segített a jövőt illető "egyensúlyba " kerüléshez, az egy nagyon kedves személyhez köthető. Ő Tóth Edit!!

A történet ismét a Mezőszél utcai iskolában kezdődött.  Editke kislánya is oda jár, s noha nem Dórika évfolyamába, mégis szülői értekezleten szóba kerültünk.
Másnap reggel Edit felhívott, és néhány perces beszélgetés után alig fél órával -ölében egy TV-vel-
meglátogatott bennünket. Ekkor nem tudott hosszú időt szentelni a látogatásra, mégis olyan volt amikor elment, mintha régóta ismertük volna egymást.

Dóri és Dorka

Ugyanezen a héten ismét megkeresett minket, s amellett, hogy megismertette kislányát az enyémmel, rengeteg ötlettel állt elő, amiből egyértelműen az tűnt ki, hogy segíteni szeretne nekünk.
A képen éppen az egyik ilyen ötlet kivitelezésének  pillanata látható. (Pontosabban a kivitelezésben tartott szünet.)
Edit elképzeléséről rövidesen kiderült, hogy nem csupán ötlet volt! A szavait tettek követték.
Nagyon sok ember csatlakozott a felhívásához, akiket nem ismerünk, nem tudjuk kik ők, de végtelenül hálásak vagyunk mindegyikőjüknek a segítségért.
Köszönünk mindent!
A kivitelezésbe bekapcsolódott Judit is, aki már eddig is sokat tett a helyzetünk jobbá tétele érdekében.

Ezzel kapcsolatosan szeretnék néhány gondolatot leírni.
Szívemből mondom, hogy pokoli érzés az embernek úgy élni, hogy támogatásra szorul. Sajnos egy ideje már így "működünk", de még mindig okoz lelki problémát az elfogadás. Sokáig erre sem voltam képes, aztán némi baráti ösztönzésre, és a súlyosbodó "válságunk" hatására rá kellett döbbennem, hogy nincs más lehetőségem. Megszokni nem sikerült és nem is akarom megszokni. Az tény, hogy jelenleg úgy érzem magam, mint gyermek a járókában, aki éppen járni tanul. Azon még nem törtem a fejem, hogy mi történik akkor, ha nem lesz mibe kapaszkodni. Hiszek abban, hogy egyedül is képes leszek járni!
Ám ha jobban végig gondolom, segítségre ezután is szükségem lesz. Ezt az utóbbi mondatot igyekszem gyorsan megmagyarázni. Nyilván az a szándékom, hogy valamilyen munkát végezhessek. Most nem érdekelnek a diplomák, a szakképesítések, egyszerűen olyan lehetőségre van szükségem, amivel pénzt tudok keresni. Nos, ezt a lehetőséget megkaptam. (Csak halkan jegyzem meg, hogy ennek gyökerei is az iskolához vezetnek.) Az egyik apuka Izsák Kálmi ajánlott munkát  számomra a Támasz alapítványnál.
Nagyon örültem neki, el is vállaltam. Mivel a távollétem ideje alatt is szükség van Dórika felügyeletére, ezért szükséges a segítség. Akik régebb óta ismernek minket, vagy a kezdetektől olvassák blogunkat,
azok tudják, akik csak mostanában olvasnak bennünket, azok kedvéért írom, hogy Manó "őrzését" nem bízhatom akárkire, még akkor sem, ha lenne rá jelentkező. Ezt otthonunkban mindössze két személy végezheti, a két helyettesítő szülő, vagy pontosabban gyám, nevezetesen Judit és Bianka. Természetesen ők mindent megtesznek, amit tudnak. Azt azonban nem kívánhatom tőlük, hogy ők adjanak fel mindent.
Ezért további lehetőség után kutatok a felügyeletet illetően, s pillanatnyilag úgy tűnik, az ősztől lesz megoldás. Addig kissé nehezebben és valószínűleg kevesebb óraszámban tudok dolgozni.
S ha már az "óráknál" tartok, akkor had osszam meg azt a gondolatomat, amivel eljátszadoztam néhányszor.
Nem azért, mintha bármilyen változást eredményezne, csupán "érdekesség" kedvéért.
Itt van ez az ápolási díj, amiben részesülök. (Végre már folyósítják, idáig eljutottam!)
Ahhoz, hogy ezt a kiemelten magas, fokozott ápolási díjat kapjam, ami  34.515 Ft, igen komoly feltételeknek kell megfelelni. Az ápolt személynek súlyos fogyatékkal kell élnie, (pl.önellátásra teljesen alkalmatlan). Sajnos nálunk teljesült ez a feltétel is a többi mellett. Nos, ezt az ápolási tevékenységet munkaviszonynak számítják, mégpedig négy órásnak. Nem az a probléma, hogy "felesben" számolják a "szolgálati" időt, mert nyugdíjra egyébként sem számolok, hanem azon töprengtem, hogy az ilyen súlyos állapotban lévő személyek ellátása csupán négy órát vesz igénybe??? A nap maradék 20 órájában minden rendben lesz velük??  Ugyanakkor a mi esetünkben a családba kerülés szigorú feltétele volt a 24 órás felügyelet biztosítása. Kérdeztem én erről "hivatalos" személyt, aki azt mondta, hogy "...de nem kell egész nap tevékenykedni körülötte, csak ott lenni"! Hát..., eszembe jutott olyan munkahely, ahol sokan tényleg csak ott vannak, hússzor ennyi pénzt kapnak, és esetleg segédkeznek néhány ehhez hasonló, idétlen jogszabály megalkotásában. Azon is gondolkodtam, hogy ha ne adj' isten, ezen személyek közül kerülne valaki akárcsak átmenetileg is olyan állapotba, hogy 24 órában kellene rá felügyelni, s az ápolásra kijelölt személy a négy óra leteltével lelépne, eszébe jutna -e, hogy ez a jogszabály valahol sántít?!
Elnézést ezért a kitérőért! Ám ha valaki érti ezt az "állami logikát" attól szívesen fogadom a magyarázatot.

A fentieket továbbá azért is írtam le, hogy ha bárkiben felmerülne az, hogy önmagam nem próbálkozom a helyzetünk megoldásával, akkor eloszlassam a kételyeket. Küzdök, de a lehetőségeim nagyon korlátozottak. Manót, speciális helyzetéből adódóan nem vihetem gyermekmegőrzőbe, nem adhatom be a szomszédba, és főleg nem hagyhatom egyedül.

Ezek után vissza az eseményekhez.
Napjaink egyáltalán nem unalmasak. Mindig találunk elfoglaltságot. Dórika a kreatív tevékenység mellett tanul,  -van mit bepótolnia, hiszen hosszú idő telt el úgy, hogy senki nem tanította, de úgy tűnik, megbirkózik a feladatokkal. Szívesen gyakorol, és nem kell biztatni ehhez.
Én időközben sikeresen túljutottam a még hiányzó szakvizsga elméleti részén, (ami inkább hasonlított egy szülész, vagy bábaképző tanfolyam zárókérdéseire), így már csak a gyakorlati vizsga van hátra.
Itt ragadom meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjak a Szemem Fénye Alapítványnak, hogy a hétvégi felügyelettel segítettek abban, hogy elvégezhessem a tanfolyamot.

Szerdánként Manóval továbbra is bejárunk a Dóri-házba, ahol folynak a különféle foglalkozások, zeneterápia, gyógytorna, de nem régen pl. bábszínházban voltak.
A gyógytornát egyébként itthon is végezzük, miután megkaptuk a gyógytornásztól (Évitől) a leírásokat hozzá.

A programokat tekintve is akadtak élmények.



Editke szervezése által megnézhettük Horse Evolution fantasztikus előadását.

A gyönyörű lovak teljesen elkápráztatták Dórikát.
Az sem zavarta, hogy mikorra odaértünk, teljesen
ronggyá áztunk, mivel menet közben ért bennünket
egy kisebb felhőszakadás.

Nemcsak a lovak voltak káprázatosak, hanem a lovasok, az artisták, a táncosok is.

Nagyszerű produkciót mutattak be.

A szépség, a látvány, és olykor komoly veszéllyel járó gyakorlatok teljesen lenyűgöztek gyereket, felnőttet egyaránt.

 Nagyszerűen éreztük magunkat!



Köszönjük a lehetőséget!!!








A legutóbbi hétvégén moziban voltunk. A Lecsó c. filmet néztük meg.
Dórika életében először járt moziban, és nagyon jól érezte magát. Ezt a programot az Élelmiszer Bank rendezte, s a Szemem Fénye Alapítványon keresztül juthattunk el rá.
Az előadás végén a szervezők valamennyi gyermeknek ajándék csomagot adtak át.

Amint hazaértünk Manó azonnal nekifogott a tesztelésnek.

Örömmel jelentem, hogy a héten megkaptuk a szünetmentes tápegységet.
Szép kis jószág! Két részből áll. Az akkumulátora 52 kg. A másik része csak 46! Könnyen nem mozgatható, de nem is
azért került ide.
Így Manónak lett egy kis "éjjeliszekrénye" is!
Most már akár áramszünet is lehet.
Eddig azért kellett aggódni, hogy ne legyen áramkimaradás,mert akkor a gépek működése csak korlátozott ideig lett volna biztosítva. Szerencsére ez az akadály is elhárult.




Az áramkimaradáshoz egyébként nagyon közel álltunk a hétfői vihar következtében. Iszonyatosan közel csapkodtak a villámok. Oly annyira, hogy a konyhában található lámpában lévő izzó eldurrant, beterítve mindent apró szilánkokkal, a búra bekormolódott, a foglalat elégett.
Dórika pokolian megijedt, s hogy őszinte legyek én is összerezzentem a hanghatásra.
Szerencsére nem történt komolyabb baj!  Felfogjuk úgy, hogy újabb élménnyel gazdagodtunk.

Végezetül  még egyszer szeretnék köszönetet mondani, mindenkinek, aki bármilyen formában a segítségünkre volt.

(A következő blog megjelenése egy hét múlva várható)

Küzdelem a fennmaradásért

Nagy szeretettel köszöntünk Mindenkit!

Hosszú idő után újra jelentkezünk!
Bár korábban azt ígértem, hogy a jelentkezések gyakoribbak lesznek miután Dórika itthon lesz, mégsem így lett. Sok minden történt, ami kissé, vagy inkább nagyon is távol tartott a géptől.
Ennek egyaránt voltak lelki és fizikai tényezői is.
Amellett, hogy az internet elérhetőséggel is akadtak problémák, (egy ideig nem volt) a "kedv" is gyakran hiányzott az íráshoz.
Azzal tisztában voltam -s ennek hangot is adtam a korábbi bejegyzésekben-, hogy nem lesz könnyű az élet, de arra azért nem gondoltam, hogy ennyire el tud nehezedni.
Azok a terhek, amelyek szinte mindenkit érintenek, nálunk hatványozottan jelentkeztek. Bizony voltak olyan pillanatok, amikor már nem sok elképzelésem volt arról, hogy mit tegyek. Azt gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, amikor leírom, hogy anyagi eredetű problémák ütötték fel torz fejüket.
Bizonyára többekben felmerül most az a kérdés, tudtam -e, hogy mit vállalok ?! A válaszom az, hogy természetesen tudtam. Azt is sejtettem, hogy némileg a bürokrácia is nehezíteni fogja a dolgomat, - egy kivétellel, nem volt olyan önkormányzati félfogadás, amelyiken ne lettem volna jelen, aztán az Államkincstárnál, a Kormányhivatalnál, és a szolgáltatóknál tett több tucatnyi látogatásom csak megkoronázása volt a vesszőfutásomnak-, ám rémálmaimban sem jelent meg az, hogy ennyi idő után még mindig csak iratokat és határozatokat lobogtathatok. (De legalább már eljutottam a határozatokig.) Ez persze még nem jelenti azt, hogy a pénzünk is megvan, de már látható távolságba került. Nyilvánvaló, hogy ezzel egyetlen szolgáltatónál sem érek el semmit, és nemcsak ott, hanem máshol sem. A korábban "rövid ideig tartó átmeneti állapottá" degradált időszak immáron féléve tart.  Nem csoda tehát, hogy  a jövedelem gyanánt beáramló, havi nem egészen 26.000 forintnyi bevétel -híradós nyelven szólva-, "történelmi mélypontra" taszított. (Hogy ez mit jelent, azt hiszem nem szükséges részletezni.)
Természetesen erről a helyzetről értesültek a hivatalos szervek is, akik ezek után igen gyakran érdeklődtek afelől, hogy miként tudom eltartani a gyermekemet, miből tudom fedezni a rezsit, stb. Minden bizonnyal ők is belátták, hogy nem rendelkezem varázslói képességekkel, és aggodalmuknak helyt adva azóta is fokozott figyelmet szentelnek nekünk.(Ez már komoly segítség, nemde?) Ugye mondanom sem kell, hogy ez nem hatott, és nem hat kényeztető simogatásként az idegrendszeremre?
Arra azért kínosan ügyeltem, hogy Manó ne érezze ezeket a problémákat. Éppen elég az is, ha engem tör a frász!
Nos többek között ezek a jelenségek is közrejátszottak abban, hogy nem éreztem túl nagy kedvet az íráshoz. A technikai problémák pedig csak tovább fokozták az elmaradást, de ez már lényegtelen apróságnak számít.
Ezzel szeretnék is véget vetni a nyavalygásnak, hiszen annak idején ezt a blogot nem ilyen célzattal hoztuk létre, még akkor sem, ha nem csekély mértékben ez is hozzátartozik az életünkhöz.
Sokkal szívesebben írok a kellemes és szép dolgokról, amelyek igazán meghatottak bennünket, és örömmel számolok be azokról az eseményekről amelyek tartalommal töltötték meg Dórika napjait, és vidámságot kölcsönöztek neki. Szerencsére ezekből is akadt bőven.
Mielőtt azonban ezekre rátérnék, szeretném a legfontosabbat közreadni, nevezetesen azt, hogy Dórika jól van, jól érzi magát, és -két nap gyengélkedést leszámítva- megfelelő az állapota. 

A kellemes dolgokat mindjárt azzal kezdem, ami mindenképp első helyre kívánkozik, ami szorosan kapcsolódik a bevezetőben említettekhez, és jelentős mértékben segített a fennmaradásban.
Korábbi bejegyzéseimben említettem, hogy Dorcsika a Mezőszél utcai Általános Iskola tanulója lett.
Önmagában ez nem lenne olyan nagy dolog, de ebből az iskolából indult el az a folyamat, amelyik nagy segítséget nyújtott számunkra. Pontosan nem tudom hogyan kezdődött, de meggyőződésem, hogy az intézmény igazgatónője Vellis Katalin jóvoltából szereztek tudomást rólunk a szülők, akik hihetetlen módon összefogtak, és folyamatosan érkeznek a csomagok, a támogatások. Szülők és gyerekek egyaránt küldenek valamit. Ebből a szülői közösségből jutott el "hírünk" az EON-hoz is, ahonnan szintén kaptunk támogatást. Néhány kivétellel nem ismerjük őket, nem tudjuk kik ők, csak azt tudjuk, hogy nagyon aranyosak és kedvesek. Köszönjük szépen a segítséget!!!! Köszönetet kell mondanunk továbbá a DRÁVANET-nek a támogatásért, és nem utolsósorban DIGI-TV-nek a segítségért, amelyet ugyancsak az az iskolához köthetünk.(ti. az iskola egyik kis nebulójának édesapja jelentős közreműködésével kaptunk segítséget.)
Szeretném továbbá megemlíteni Gajdócsi Editet, aki mint szoc.munkásunk, nagyon sokat próbál segíteni. (Pl. a segítségével talán eljutunk most már odáig, hogy rendeződjön Dorcsi gyermektartási ügye is.)

Ezek után szeretnék Dorcsiról is írni néhány gondolatot.
A nehézségek ellenére elmondható, hogy jó kedvben és tevékenykedésben nem szenved hiányt.

Jelentősen vissza kell menni az időben, hiszen a legutóbbi bejegyzés még farsang előtt volt. Március 2-án a Dóri-Házban került megrendezésre a mulatság. Dórika lázasan készült rá.

Előző este, Judittal közösen készítették a jelmezt.

Tekintettel arra, hogy "kis tigrisnek"
öltözött, kötelező volt az "állati mimika"
gyakorlása.
A végén már egészen jól ment neki.

Másnap aztán szép számmal jelentünk meg a
Dóri-Házban. Gyermekek és szüleik, valamint a személyzet tagjai is jelmezbe bújva, izgatottan várták a mulatságot.

Pompás uzsonnával, finomabbnál finomabb falatokkal készült az alapítvány.

 Dorcsi aranyos volt a jelmezében.
Ő négykézláb "vonult" fel.
Ez a közlekedési mód határozta meg azt is, hogy minek öltözzön.


             













Sőt, úgy gondolta, hogy én remek balerina lennék!!
Ezen képen -amit csak erős idegzetűeknek ajánlok, s akkor is csak röpke pillanatra- a látvány önmagáért beszél!!!
Szerintem Manó sem tévedhetetlen!



(Így jobban megnézve, az az érzésem támadt, hogy ez annyira ronda, hogy már szinte szép!)



A rendezvény egyébként remekül sikerült.
Úgy gondolom mindenki jól érezte magát.
Volt tánc, játék, tombola, evés-ivás, móka, kacagás, és minden ami ehhez tartozik.

A következő nap ismét készülődéssel telt, ugyanis 4-én volt Manó "hazatérési" bulija, emiatt aztán akadt  némi tennivaló.
Dórika nagyon izgult, és rettentően várta ezt a baráti összejövetelt.
Ekkor került ugyanis megtartásra a novemberi szülinapja, a karácsony, a szilveszter, a névnapja és a "lakásavató" is.
Az éjszaka is izgalmasan telt, Dorcsi kicsit rám ijesztett, mert nem sokkal éjfél után hányni kezdett, aztán ez eltartott hajnalig. Már azt fontolgattam, hogy meglátogatjuk a klinikát, de erről hallani sem akart, s miután semmi egyéb jel nem mutatott arra, hogy komolyabb baja lenne, (teljesen normális paraméterek a szaturálását és pulzusát tekintve is, láztalanság, stb.) haladékot adtam magunknak. Jól tettem, mert hajnalban már rendesen tudott inni, nem jött ki belőle semmi. Reggelre aztán teljesen jól érezte magát, sőt, korán ébredt, nyoma sem volt az éjszakai kellemetlen állapotnak. Ezzel végképp elhárult a veszély a buli megtartását illetően.
Csupán a kételyek eloszlatása végett jegyzem meg, -s talán azért is, mert itt a lépcsőházban is elhangoztak olyan megjegyzések, hogy  bulit tartunk, amikor nehéz helyzetben vagyunk,és nyilván ez nem helyénvaló-, batyus bulink volt, nem kellet jelentős költségekbe verni magunkat.
Dórikának viszont két éve csak a kórházban voltak ezek az ünnepek jegyezve. Lakásavatóról nem is beszélve, hiszen a korábbi lakóhelyünkön nem is láthatta az "új" lakást, mert oda nem engedték már haza, s abba a lakásba a kórházba kerülése után költöztünk, ill. költöztem.
Szóval, nem panaszkodom, de ez a lakóközösség nem az összefogásról és megértésről híres.
Ezt már megtapasztalhattam.

Vasárnap az ajtó megjelölésével kezdődött a dekoráció.
(Számomra ennyi elég is lett volna, mert a többi szalag zöme
nyomokban még mindig a falon van, s lehet, hogy marad is, mert olyan tökéletes ragasztóval sikerült barátainknak felpakolni, hogy vonzza magával a tapétát is. Ezt viszont szeretném elkerülni.)

Miután összegyűltünk, megkezdődött az ajándékok
kibontása, áttekintése.
Volt belőlük jócskán.
Akadt benne olyan is, amivel azonnal játszani kellett.

Tekintettel arra, hogy karácsonyt is tartottunk, nem maradhatott el a csillagszóró sem.

(A "szalagozás" után komolyan boldog voltam, hogy a csillagszórón kívül más nem égett le!)

Akadtak barátaink, akik egyéb elfoglaltságuk miatt nem tudtak eljönni.
Volt olyan, aki betegsége miatt hiányzott. (szó szerint hiányzott!!)
Vele, egy felirattal tudattuk, hogy mellette vagyunk, és gondolunk Rá.




Azt gondolom, nagyszerűen sikerült "összefoglalni" az ünnepeket,s véleményem szerint mindenki jól érezte magát.
Manócskám estére egy kicsit elfáradt. Ebben nyilván közrejátszott, hogy nem aludt eleget az éjjel.

Az ünneplés után következtek a hétköznapok, amiket szintén nem lehet unalmasnak mondani.

Ezeket rengeteg játék, olvasás, nagyon kevés gépezés, és némi filmezés, s az utóbbi időben tanulás jellemzi.






Szerdánként  Manó napközis jelleggel a Dóri-házban van. Zeneterápia, gyógytorna, és egyéb foglakozások várják ott. A legutóbbi alkalommal pl. bábszínházban voltak.
Én legfőképp ilyenkor tudom a hivatalos ügyeket intézni.

Mindenképpen meg kell említenem azt is, -sajnos fénykép nem készült- hogy óriási öröm érte Dorikát, amikor meglátogatott bennünket Bea és Zsolti. A "bulin" ők sem tudtak megjelenni.
Többek között nagyon klassz új társast is hoztak Manónak, amit természetesen azonnal ki is kellett próbálni.

Néha a barátokat is fel kell hívni

Egyéni frizura

Vannak képek, amelyek csak "úgy" jöttek.

Természetesen nem felejtette el, hogy néha egy hölgynek a sminkelésre is gondot kell fordítania.








Külön öröm érte Dórikát, amikor az egyik kedves barátnője, akit még télen a Bethesdában ismert meg,
eljött hozzánk látogatóba. Nem lehet elmondani, hogy milyen jól érezte magát ez idő alatt.

Rengeteg közös játék, közös munka tarkította a napjaikat.

(Ilyen volt pl.az egymás etetése
bekötött szemmel.)




Az már decemberben látszott, hogy a két lány nagyon megszerette egymást. Az akkor született barátság
nem csak fellángolás volt egyikük részéről sem.  Öröm volt látni, ahogy egymással törődtek.
Én remélem, hogy ez a kapcsolat a későbbiekben is megmarad. Nagyon jó volt őket boldognak látni!

Ilcsi és Juca!
Két szülő az iskolából.
Korábban soha nem találkoztunk velük, ők is csak hallottak rólunk.
Húsvét előtti pénteken csörgött a telefonom, s egy kedves női hang afelől érdeklődött, hogy meglátogathatnák -e Dórikát. Juca volt az.
Én örömmel mondtam igent.
Délután eljöttek csomagokkal megpakolva. A csomag mellé egy boríték az E.ON munkatársaitól.
(Később még egy, amit Juca hozott el nekünk.)
Némi játékra is sor került, de sokáig nem tudtak maradni. Abban egyeztünk meg, hogy a közeljövőben gyermekeikkel együtt is meglátogatnak bennünket.
Mi szeretettel várjuk őket. És még egyszer köszönjük valamennyiüknek a segítséget.

Közben Dórika ekkor már javában dolgozott új "vállalkozásában", amit Bius talált ki, és karolt fel.

Az első munkák

Ez nem más, mint gipsz figurák, képek készítése,  gyöngyfűzés, és mézeskalács díszítés.
Dórika ezeknek a kis tárgyaknak az értékesítésével segíti a költségeink fedezését.
Természetesen a gipsz keverését nekem kell elvégezni, hiszen neki nem célszerű porolni.
A festést viszont maga végzi.
Ahogy megjelentek a figurák a facebookon,
szinte azonnal érkeztek a megrendelések.

Azóta már bővült a kollekció.

Most még anyák napjára "koncentrál", de már akadnak darabok pedagógus napra is, és természetesen folyamatosan lesz "áru".

A gyöngyfűzésben is egyre ügyesebb lesz.
Hihetetlen türelme van ezekhez az apró mütyürökhöz.

Judit most tanít neki egy komolyabb technikát.

Ugyancsak Judittól tanulta a mézeskalács-díszítést is.

Én nem értek hozzá, de Judit azt mondja nagyon ügyes.

Egyébként Judit ajánlotta fel, hogy megsüti Manónak a
kalácsot. 

Az első díszített kalács

Annyi biztos, hogy nekem tetszik amit csinál.


Így érkezett el a húsvét.
Dóri az utolsó pillanatban még elküldetett egy levelet -természetesen Judittal- a húsvéti nyúlnak, hogy látogassa meg.
Csodák csodájára, másnap megérkezett a
nyuszi. Igaz, nem az "öreg" húsvéti nyúl,
-mert az már máshova ígérkezett-, hanem egy
segédnyúl-tanonc, de ő is csak azért mert elaludt a
nyúliskolában.
Volt nagy öröm, amikor Manó felébredt.
A nyuszi aztán rövid ideig nálunk vendégeskedett, majd Juditéknál folytatta ifjú életét. Legfrissebb információnk szerint jól érzi magát, és növöget.










Az idén már locsolkodók is jártak nálunk.
Judit két fia, Attila és Bence tett arról, hogy ne hervadjon el a két leányzó.

Miután az elmúlt két húsvétot Dórika kórházban töltötte, ez is élmény volt számára.


Sőt, még megemlítem azt is, hogy a locsolókra várva tojást is festegetett. (Erről nincs kép)

Időnként társalogni is kellett az ifjú segédnyúl-tanonccal.






Húsvét után megismerkedett Dórika
 az állandó tanítónénijével, Dettivel.

Az igazgatónővel jártak nálunk, aki
Dorcsi örömére szintén gyűjti a szalvétákat.
Így aztán természetes módon beindult
 a "szalvéta-biznisz".

Már folyik a "komoly" munka.
Dorcsim élvezi az órákat, Detti nagyon aranyos, jól kijönnek egymással.





Amit még érdemes megemlíteni, hogy a napokban (26-án) az Adó és Vámhivatal illetékesei is meglátogattak. Ha pontos szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy ők nem baráti látogatásra jöttek.
(Erről sem készült fénykép)
Még a nyáron említettem egy bejegyzésemben, hogy akkor voltam hajlandó műttetni magam, amikor a GYES-em  -nem az én hibámból- fel volt függesztve és emiatt nem volt TB-m.
Az akkori összeg mára nagyon felszaporodott, (rengeteg kamat, plusz a bírság). Az összeget nem írom le, mert vicc. (Kár, hogy én nem tudok röhögni rajta!)
Azt viszont el kell mondani, hogy akik itt jártak, maximálisan rendesek és hihetetlenül jóindulatúak voltak.
Azt is megmondták, hogy mit kell tennem, mennyit kell fizetnem, hogy ez a hátralék törlésre kerüljön.
Addig viszont behajthatatlanként kezelik. Ez végül is jó hír! (Néha ilyenre is szükség van.)

Nem állítom, hogy teljes részletességgel írtam le az eseményeket, de talán sikerült valamelyest bemutatni jelenlegi életünket.
Barátainkkal folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, és örülünk annak, hogy vannak.
Köszönjük azok segítségét, akik vásárlással segítetek bennünket, azokét akik a licit oldalon Dórikának ajánlották fel az összeget, azoknak, akik ezt szervezték, és azoknak is, akik megosztották Manó munkáit.
Továbbá köszönet mindenkinek, aki bármilyen módon a segítségünkre volt.
Már nem ígérek semmit, de hamarosan jelentkezünk.

Utóirat: Még a bejegyzés első felében említettem a lakóközösséget, amelyikbe belecsöppentem, és nem sok jót tapasztaltam eddig körükben.
Eleinte az nem tetszett nekik, hogy sokáig tart a lakásfelújítás, aztán később a gyógyhatású krém "szaga" zavarta őket, esetenként bekopogtak, hogy mit sütök, mert érződik az "olajszag" a lépcsőházban, zavarja őket az is, hogy sokan járnak hozzánk, és még sorolhatnék néhány dolgot.
Nos, most "lapzárta" után érkezett egy telefon a főbérlőnktől, hogy ismét panaszkodtak a lakók, és súlyos lépést fontolgatnak. Ennek pedig az az oka, hogy sajnos dohányzom. Már nem erősen, sőt az utóbbi időben mondhatnám, hogy alig, s azt a fránya cigit az erkélyen szívom el. Továbbá, Dórika kész munkáit az erkélyen szoktam lefújni lakkal.( Ez aztán mindennek a teteje!! Hogy én milyen megátalkodott lettem!!!???) Ez még azt is zavarja,
aki alattam lakik, és zárt az erkélye, ráadásul szinte egész nap az épület másik oldalán lévő ablakban leskelődik. Ő az, aki olyan mint Juhász Árpád. Mindent tudni akar!
Szóval úgy tűnik, ismét egy feljelentés elé nézek.