"Kis karácsony, nagy karácsony..." (dec.22-24)

Szívélyes üdvözlettel!

A "B-terv" szerint készülünk a karácsonyra. Pontosabban nem is készülünk, hiszen a kórházban nem nagy szükség van az ilyen dolgokra. A tavalyihoz képest annyi változás van, hogy most a neurológián lakunk karácsonykor, és Szilveszterkor leszünk a rehabon. Egy éve fordítva volt. Ezzel kimerítettük a variációkat, ideje lesz hazamenni!
Örömmel nyugtáztam, hogy Dórika minden csalódottságot nélkülözve éli meg ezeket a napokat. (Persze volt ideje a drágámnak felkészülnie erre a lehetőségre is.)
Mindenképpen említést kell tennem arról a kedves meglepetésről is, amit a kórháztól tudtam meg, nevezetesen, hogy a Szemem Fénye Alapítvány felajánlotta, hogy az ünnepeket tölthetnénk a Dóri-házban is. Ez az a helyzet, amikor az egyik szemem sír, ... ! Bizonyára némi magyarázatra szorul, hogy ennek ellenére miért maradtunk Pesten. Az ok összetett. Egyrészt, mi már jócskán kimerítettük azt a lehetőséget amit az alapítvány egy-egy beteg gyermeknek alap esetben biztosítani tud. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen feladatokkal jár egy család -akár egy hetes- elhelyezése, ellátása,  és talán több embernek is felborítaná a tervezett programját. Nem szeretnénk visszaélni a helyzetünkkel és az alapítvány jó indulatával sem. Aztán a másik ok ami miatt maradtunk, hogy várhatóan nem sokára megvalósul a hazakerülésünk, és költözni már csak akkor szeretnénk. Az utóbbi időben csomagoltam és pakoltam annyit, amennyi egy életre elég lenne.
Mindenesetre nagyon köszönjük a lehetőséget és az irántunk mutatott figyelmességet!
Most külön szobában, kettesben vagyunk Dórikával,
-a látogatókat leszámítva, mert azért azok is akadnak- sokat játszunk, olvasunk, pihenünk. Természetesen jobb lenne otthon, de lehetne ennél sokkal rosszabb is!
A lényeg az, hogy szeretetben és békében együtt lehetünk!!
Nos lássuk az elmúlt néhány nap eseményeit.

Csütörtökön jöttem fel, és nem kis örömömre Janival egyszerre érkeztünk a kórházhoz. Ez nem volt előre megbeszélve, így alakult. Dorcsi is nagyon meglepődött, és élvezte a helyzetet.
Végre Janival személyesen is tudtam beszélni, mert az utóbbi időben erre csak telefonon volt lehetőség. (Aztán tegnap is belátogatott egy szatyor finomsággal.)
Közben előkerültek egyéb ajándékok is.
Judit és Ildikó Pécsről küldött egy csodálatosan szép kis bögrét. Aztán érkeztek az itteni barátoktól édességek, sütik, DVD-filmek, stb.

Manócskám cserében a kezével formált kis szívecskét küldi, és sok-sok szeretetet.



Ma délelőtt meghallgattuk a legutóbbi riportot, a rádióban és kissé mosolyogva vettük tudomásul, hogy nem volt jó a programozásom, a pécsi közös nagy társasozás még várat magára. Már nem sokat!!
Azt viszont sajnálom, hogy a riport vágói "levágták" Jani nevét, pedig ha ő nincs akkor nagy valószínűséggel nem beszélgethettünk volna arról, amiről most szó esett, és nem lennének a kilátásaink ilyen pozitívak. Azt gondolom, nagyon megérdemelte volna. Bár azt is tudom, hogy Ő semmit sem a "hallhatóságért" tett!
Hát, itt tartunk most. Talán érdekességként még megemlítem, hogy elért a "pécsi divat" engem is.
A még nem egészen egy éves, kisebb vagyonba kerülő fogfelépítményem ketté vált. Az egyik fele még Pécsen maradt, a másik, bármennyire is vigyáztam rá, itt hagyott faképnél. Szerencsére én nem nyeltem le. Különös, hogy most a fog helyén egy darab drót meredezik. Úgy látszik e köré rakták azt a kevés nem tudom mit, ami rohadt drága volt, és most poraira hullott. Mit mondjak? Mosolygásra semmi ok! Akár egy selejtes fogaskerék. Nos, ennyi a történet.
Mielőtt befejezem, szeretném tudatni veletek, hogy bárhol vagytok -Baján, Komlón, Pécsen, Szegeden,
Pesten és környékén, és még sorolhatnám-, nagyon nagy szeretettel gondolunk mindenkire.
Ma este, amikor meggyújtjuk az utolsó gyertyát, mind itt lesztek velünk.

                                Szeretetteljes, áldott, békés karácsonyt kívánunk mindenkinek!
                                                                       Dórika és én

"Kész vagyok"! (december 01-18)

Szeretettel üdvözlök Mindenkit!

Azt hiszem ez az utolsó olyan jelentkezés, amely heteket foglal össze. Mint ahogyan a címben is utaltam rá, kész lettem. Minden tekintetben. Ez azonban azt is jelenti, hogy lesz időm a gyakoribb jelentkezésre.
Őszintén szólva, kissé belefáradtam a lakásfelújításba, de végre elkészült. Persze akadnak még kisebb munkák, ám ezek inkább díszítések, és nem befolyásolták a lakás ÁNTSZ által történő átvételét. Ezt örömmel írtam le, hiszen ma volt a szemle, és minden rendben találtatott!!!! :-))
Sajnos azonban csúszásban vagyunk, így  komoly veszélybe került a karácsonyi hazamenetel. Dórikával már felállítottunk egy "B" tervet, és ha nem is kitörő lelkesedéssel, de mindenképpen megértéssel fogadta. Persze az utolsó pillanatig reménykedünk. Ha mégsem jön össze, akkor sem fogunk elkeseredni. Az a legfontosabb, hogy már látjuk a végét.
Dorcsi egyébként kifejezetten jól van, és bár körülötte sorban dőlnek ki az apróságok különféle vírusokkal, ő keményen állja a sarat. Noha a súlya nem gyarapodik, jó az étvágya és imitt-amott "husisodik" is. Azt gondolom, bármennyire is vágyódunk haza, a legjobb és legmegnyugtatóbb mindannyiunk számára az ő kiegyensúlyozott és jó állapota.
Korábbi bejegyzésekben említettem, hogy még egyetlen papírra várok. Nos, ez az "igazolás" 45(!) nap után megérkezett, de tragédia az egész. Ja! Ez még nem is igazolás, csak tájékoztató. Amit igazol, az a készítőinek dilettantizmusa. Teljesen úgy tűnik, mintha azt a team-et, aki ezzel az üggyel foglalkozott, -merthogy az aláírásokból kiderül, többen voltak,- valamilyen "túlbonyolító" szérummal kezelték, amely jócskán tartalmazhatott tudatmódosító szereket is.

Bemutatom a levelet, az aláírásokat és az előadó nevét személyiségi okokból rejtve hagyom. Annyit elárulok, hogy még a HR manager(!) is aláírta. Annak mi köze lehet ehhez?? Talán az osztott felelősség!? Vagy a kommunikáció miatt! Ehhez kellett másfél hónap!?
Komolyan fölháborít, hogy emberek ezért még fizetést is kapnak. A poén az, hogy ezzel így semmire se megyek. Kár, hogy nem tudok rajta nevetni! Ilyen tanácstalanságot talán akkor tapasztalhat az ember, amikor mondjuk négy szöszi tanulóvezető nő egyszerre érkezik az egyenrangú útkereszteződéshez.
Persze kár ezen is bosszankodni, egyszer úgy is megoldódik minden.
Ezek után lássuk, mi történt még az eltelt idő alatt.
Például Rostás Gabi közreműködésével és segítségével, Dórika szobája megkapta a laminált burkolatot.
Ez is előírás volt, mint annyi minden más.

Aztán a kórházba megérkezett a Mikulás.
Dórika nagyon lelkesen énekelt és szavalt neki, természetesen némi honorárium reményében.
Noha az akkori "ajándékeső"
(két alma, egy a külön produkcióért)
nem is elégítette ki igényeit, több télapó is bejelentkezett
nála. Pl. az enyém Megasztáros társasjátékot szállított, amely meghatározta a hétvégét, mert szinte az összes dalt végig énekelte. (Az angol szöveggel volt némi gondja. Nekem is, de jó erős mátészalkai kiejtéssel sikerült kompenzálnom a súlyos fogyatékosságot.
A hét elején aztán Jani télapója is tiszteletét tette a kórházban, nem is akármilyen ajándékkal. Ez a jóságos Mikulás valahogyan megorrontotta, hogy Dorcsi komoly érdeklődést mutat egy Pécsen megismert nagyszerű stratégiai játék, nevezetesen a Rizikó iránt, Így ezt küldte Manónak. Ráadásul az új, és nehezített változatot.  (Ennek tesztelésére minden bizonnyal csak itthon lesz lehetőség, amit alig várunk!)
A "télapó" hetében engem ért egy kis meglepetés. Kivételesen kellemes, mert az ellenkezőjéből is kijutott, de arról majd később. Szóval telefonos bejelentkezés után meglátogatott Scweier Rita a Kossuth Rádió tündéri riportere, és a korábbi (júniusi) találkozásunk óta eltelt időről beszélgettünk. Sajnos Manócska ebből kimaradt, de 24-én szombaton délelőtt a "Szombat délelőtt" adásában meghallgatható lesz az interjú.
Őszintén szólva én is kíváncsi leszek rá, mert kb másfél órán keresztül társalogtunk, de már nem emlékszem mi került a riportba. Azt tudom, hogy akkor még a karácsonyi programként, nagy baráti társasozást irányoztunk elő. Majd utólag erre is sor kerül. Legalábbis remélem!
A hétvégén ismét Pestre mentem már sokadszor. Dórika nagyon várt. Még mindíg töretlen a türelme.

Átjátszottuk a napokat, jól éreztük magunkat.
Közben hétvégére ugyancsak a kórházban rekedt nagyobb leánynak névnapja volt, amit többek között tortázással ünnepeltek.
Amint látszik, Dóri is falatozott. Igazolom, hogy a gyomrába is jutott a sütiből.

Az egyik nővérke váratlanul egy sapkával lepte meg.
Csak látszatra nagy. Alig fért bele 8 kg krumpli!

Na, így már mindjárt más! Ugye nem is nagy?








Aztán elérkeztünk a kellemetlen meglepetéshez.
Pécsre tartottam hazafelé, amikor belekerültem egy igazoltatásba. Rosszat sejtettem, mert előző nap lejárt a kocsim műszakija. Ezt a tényt közöltem is a járőrrel, ( úgy is észre vette volna), és elmondtam, hogy miért ez a nagymértékű szabálysértés. Teljesen rendesnek tűnt, s miután egyébként minden rendben volt, a szonda sem mutatott alkoholos befolyásoltságot, tovább engedett és figyelmeztetett, hogy így ne használjam az autót, valamint elmondta, hogy a többi rendőr nem biztos, hogy elenged. Megköszöntem a toleranciáját és elindultam. Még egy kilométert sem tettem meg, amikor jött a következő ellenőrzés.
Ez szó szerint értendő, mert szemből érkezett. Amint észlelte a kocsit, azonnal irányjelző balra, gyors kanyar a dupla záróvonalon (csak utána villogó fény!! ?) és kiszedett a sorból. Nem kellett hozzá éles logika, hogy összekapcsoljam az előző esettel. Trükkös fickó volt a toleráns járőr! Minden ugyanúgy zajlott, mint néhány perccel korábban, egészen addig, míg én beszéltem, de még hozzátettem az előző igazoltatás tényét is, mintha idióta lennék, és nem tudtam volna, hogy ő ezt már tudja. No, a rend éber őre erre közölte velem, hogy "itt, itt, itt..." ő katonai bűncselekményt követne el ha, ha nem venné el a hatósági jelzést! Miután a "Muszáj?" kérdésemre határozottan azt felelte, hogy "Igen, muszáj, igen!!" nem vitatkoztam. Kicsit meglepődtem ugyan, de nem akartam bűnre rávenni, hagytam, hogy a kéznél lévő speciális, erre a célra rendszeresített szerszámkészlettel a kollégája megkezdje a táblák eltávolítását. Hát szerencsétlen megkezdte, de befejezni nem tudta. A fránya műanyag ellenállt. Kb. 20 perc után fázni kezdtem, ezért javasoltam, hogy törjék le. (Gondoltam jobb, mint ha a város másik végéből odarendelnek egy szerelőt az én költségemre.) Ezt nem merték megtenni, hát rám bízták a rendszám levételét. Hármunknak aztán néhány másodperc alatt sikerült a művelet. Én kaptam egy elismervényt az átvételről, meg engedélyt hazáig. Így rendszám nélkül mindjárt jobb lett a műszaki állapota a kocsinak!! Meg aztán biztonságba is éreztem magam, gondoltam, hogy így mindenképp rendőri védelem alatt leszek a maradék 210 kilométer alatt, mert ahol meglátnak, tuti, hogy kíváncsiskodni fognak irántam. Nem is tévedtem. Így tudtam meg, hogy mégis vitatkoznom kellett volna. Már mindegy. /...És még az autópályára se mentem fel, pedig ott nehéz lett volna azonosítani!! :-) / Ehhez persze jön még néhány "apróság" majd, többek között egy öt számjegyű bírság is.  Legalább úgy hiányzott ez nekem, mint lepra telepről a malária.  Ebből az
okból kifolyólag az elmúlt hétvégén vonattal jártam Pesten. Rosszabb, mint kocsival.

Bius küldött Manónak egy könyvet, amit azonnal elkezdett olvasni, és le se tette, amíg be nem fejezte.

 Ez a hétvége is szinte hibátlanul telt és gyorsan.   Sok látogatója volt Dorcsinak. Többek közt a bratyója, Noémi az anyukájával, Helga, és utoljára hagytam, (végül utoljára is érkeztek)  10 hónap után anyukája is eljött két óra hosszára. Persze a másik tesó kíséretében. A látogatás hangulatáról és lefolyásáról nem szeretnék írni. (Megjeleníthető kép nem készült róla.)

Este aztán vonatoztam vissza abban a reményben, hogy másnap, (tegnap) sikeres lesz az ÁNTSZ-szemle.
Mint azt az elején leírtam megfeletünk, és még dicséretet is kaptam!
A végére hagytam, bár az elmúlt héten történt, hogy Jani egyik barátja Farkas Norbi is csatlakozott ahhoz az elit csapathoz, amelyet a "kapitány" hozott össze, és akikre nem győzünk elég hálával és szeretettel gondolni. De itt kell megemlítenem Zsoltit és Beát Bajáról, a kalocsai különítményt Erzsike vezérletével, és persze minden barátunkat.
Hát ennyi lenne most, karácsonyig még jelentkezem!!!!

A szülinapok időszaka 2011.nov.17-30

Üdvözlet Mindenkinek!

Most is két hét eseményeit kell csokorba szedni, ami igazából nem lesz különösebben nehéz feladat, hiszen nem változott sokat a helyzet. Annyit azonban mindenképpen, hogy újabb stigulát húzhatunk  éveink száma mellé Dorcsimmal együtt. (Az utóbbinak sokkal jobban örültem!)
Nos, lássuk mi történt az elmúlt 14 nap nap alatt!
Itthon tovább folytatódnak a munkálatok, de még mindig nem mondhatom, hogy kész lennék.
Újabb kihívásokkal találom szemben magam szinte minden nap. Kérem szépen ez itt a Való Világ!!
Lassan eljutok oda, hogy kiszavazom magam. Mindenesetre szép csendesen megkezdem a csődeljárást  ellenem. Természetesen nem panaszkodom, hiszen annak is örülök, hogy idáig eljutottam. Aztán meg mindig történik valami, amiben meglátom a megoldást. Így, vagy úgy, de minden kialakul. Egyszer talán még azt is megérem, hogy a hivatalok, és leginkább az alkalmazottaik is felnőnek a feladatukhoz. Jelenleg még nincs így, de bizakodom. Az az érdekes, hogy a Pest-megyei ügyintézésen még itt Pécsen is meglepődtek. Nem akarom az időt húzni ennek részletezésével, de megint az Államkincstárral gyűlt meg a bajom. Ja, és még az útkezelő sem küldte meg a három héttel korábbra ígért kétsoros igazolást arról a tényről, hogy ez az utca télen is megközelíthető, akár még mentővel is. Ebben hasonlítanak a korábban emlegetett megyéhez.
Vissza az eseményekhez!
Noha az itthon zajló dolgok szorosan összefüggenek Dórika hazajövetelével, én inkább a Pesten történtekkel foglalkozom inkább.
Pénteken (18-án) viszonylag korán felértem a kórházhoz. Persze célja is volt ennek.

Janival már korábban megbeszéltük, hogy meglepiként a nem régen felújított Természettudományi Múzeumba megyünk.
Manó mit sem tudott a dologról.
Itt a bogarak és lepkék nem nagyon érdekelték, mert az újpesti Lepkemúzeum gyűjteményét ez meg sem közelítette.
A többi látnivaló viszont nagy hatással volt rá.

Gondolkodtam, hogy ezt a képet feltegyem -e, de miután ez kifejezetten ilyen célból készült, könnyű volt döntenem.

Noé bárkája előtt jó ez a póz.

Komolyan mondom, és büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy az életben nem teljesen ilyen. Akarom mondani egyáltalán nem ilyen bamba.

A nagy fehér!!
Valamennyien azon a véleményen voltunk, hogy az életben nem szívesen találkoznánk egy ilyen jószággal.

Persze a nagy barnákra is ez vonatkozik.
Még szerencse, hogy -ha nem is sokkal, de - később születtem.
(Most olyan kíváncsi vagyok, hogy valamelyik rendszeres olvasónknak ezébe jut -e valami erről a képről!?  Az anyukámon kívül!)  :-)

Dorcsikám egyébként nagyon élvezte az egész délutáni programot.
Egyébként is imádja az állatokat, bár inkább a kisebb testűek jönnek be nála. No, azokból is láthatott bőven.

Itt megint nagyon egyetértettünk abban, hogy ezekből a sárga fémekből is el tudnánk dédelgetni néhány dekányit.  Főleg úgy szépen megmunkálva.

Természetesen a büfé sem maradhatott el, és végén az ajándékboltban választott csecsebecse sem.


Azt ugye nem kell külön kiemelnem, hogy Jani vendégei voltunk ezen a délutánon is!?




Ismét élményekkel gazdagon tértünk vissza "szállás helyünkre" a kórházba.
Jani már nem sokáig tudott maradni, mert a saját dolgát is el kellett intéznie.
Annyiszor elgondolkodom azon, hogy alig több, mint két hónapja ismerjük, és már mennyi közös programunk volt vele. Nagyon sokat kaptunk Tőle minden tekintetben. Mégis azt a szeretetet emelném ki, ami Dórika és közte kialakult. Én személy szerint nagyon hálás vagyok többek között azért is, mert rendszeresen látogatja Dorcsit, és ilyenkor mindig újabb erőt ad neki a várakozáshoz.
A nap hátralévő részében játszottunk, beszélgettünk, egy kicsit tévéztünk, majd készültünk az "éjszakára".
(Szerettem volna egy kicsit megállítani az időt, legalább is a számomra, de még sem próbálkoztam vele, hősiesen viseltem bekövetkezendőt, megint öregebb lettem egy nappal - a tegnaphoz képest-.
Az vigasztal, hogy mindenki így járt.

Dórikám sokat ült a gép előtt, nekem alkotott.

A másik verset olvashattátok a facebookon.  Nagyon meghatódtam mind a kettőn, visszagondoltam a másfél év kínjaira, és hálát adtam az égnek, hogy ilyen lányom van, hogy Ő az én lányom.
A szombat gyakorlatilag azzal telt, hogy egymásnak örültünk. Persze azért sokat játszottunk is.
A vasárnap mindig komorabb egy kicsit, hiszen este indulok vissza Pécsre. Persze ezzel napközben keveset foglalkozunk, de mégis ott lóg a levegőben az elválás érzése.

Délután aztán ismét nagyon kedves látogatónk érkezett.
Helga jött el megköszönteni mind a kettőnket.
Természetesen azt a játékot, amit Dorcsinak hozott, azonnal ki is kellett próbálni.
Sajnos sokáig nem tudott velünk maradni.




Távozása után én is megkezdtem a pakolászást, aztán nyolc óra körül indultam "haza".
Az itthoni napok a szokásos módon, munkával teltek

Így érkezett el a csütörtök, amikor is Manócskám betöltötte a 10 évet. Sajnos ezen a napon nem lehettem nála, mert itthon kellett fogadnom az Eon munkatársait.
Eszembe jutottak azok a pecek, amikor éppen egy évtizede a ceglédi kórház folyosóján vártam, hogy felsírjon. Végül 9 óra 37 perckor kivették az anyaméhből. Nagyon boldog voltam! Akkor még sejtelmem se volt arról, hogy milyen nehéz lesz az élete, hogy mennyi szenvedésen kell keresztül mennie. Eltelt 10 év, s most is kórházban van, sőt így volt ez tavaly is. De mennyivel másabb most mint akkor volt!! Én boldog vagyok most is, örülök, hogy van, örülök, hogy köszönthetem szülinapján!
Alig másfél évvel ezelőtt, rajtam kívül csupán néhány ember hitte, hogy itt lesz köztünk. ...És itt van!!
A körülmények ugyan jelentősen megváltoztak, de a hitünk, és az egymás iránti szeretetünk az nem!
Nagyon sajnálom, hogy nem kerülhetett haza erre a napra, pedig azt terveztük. Ő is várta, hiszen számolta, hogy mennyit kell még aludnia! Amikor bizonyossá vált, hogy még nem jöhet, akkor sem reklamált, nem panaszkodott. Továbbra is türelmesen vár, és a kórházban akart "bulizni". Fantasztikus kislány!!!

Természetesen a barátok nem felejtették el. Számtalan köszöntő és biztató sorok a facebookon, ajándék csomag Beától és Zsoltitól Bajáról, Biankától innen Pécsről. Jani, valamint két kollégája Gyuszi és Zoli személyesen adták át az ajándékot, ami igencsak meglepte Dorcsit. Ráadásul három pasi vette egyszerre körül, amiben mostanában nem volt része. A kórház dolgozói is köszöntötték, a benti kis betegek szintén, aztán pénteken már én is.

 A hétvégén aztán újabb két látogató szerzett örömet és meglepetést Manónak.



Az egyik Kata volt, akivel májusban találkoztak utoljára.








A másik látogató a "bratyó", akit nagyon szeret Dórika.
Őt is régen láttuk körünkben.
A másik bátyus facebookon köszöntötte fel, ugyanúgy mint a nővére.

Valaki azonban hiányzott a "köszöntők" közül.
Vártuk, hogy bejön a kórházba, hiszen megbeszéltük telefonon, de amikor az egyeztetett időpontban ismét hívtam, kiderült, hogy a látogatása most is elmarad. Immáron tizedik hónapja.
Ez picit fájt a "Kismanónak", de nem tett rá különösebb figyelmet, azt mondta, erre számított. A tesó pedig kárpótolta az "apró" hiányosság miatt.



Összességében nagyon kellemesen telt a hétvége.


Dórikám újabb barátra tett szert, mégpedig Vandára, aki nagyon tüneményes kislány, és szintén a kórház lakója volt.

Reméljük ez a barátság is tartósnak bizonyul.



Aztán ismét eljött az este, és én indultam vissza Pécsre.
A héten folytattam a munkát, és már látom a végét. Sok még a tennivaló, de a nehezén túl vagyok.
Holnap pedig ismét megyek Dórikához.

Pécs-Budapest (2011.nov.02-16)

Szeretettel és tisztelettel köszöntök Mindenkit!


Már megint eltelt két hét a legutóbbi jelentkezésem óta, ami azt is jelentei, hogy repül az idő.
Dórika egy hét múlva 10 éves lesz, én pár nap múlva valamivel több.
Sajnos az eredeti tervektől eltérően ez a szülinap is a kórházban kerül megünneplésre.
Némi vigaszt nyújt, hogy addigra -vélhetően- az összes dokumentum egy kupacban az ÁNTSZ valamelyik irodájában fog lapulni. Pillanatnyilag egyetlen igazolásra várok, amit a közútkezelőnek kell kiadni, a lakás megközelíthetőségét illetően. (Az elmúlt hétre ígérték a postázást, de még nem érkezett meg.) 
No és természetesen addigra be kell fejeznem a felújítást. Ismét kész lettem egy helyiséggel, de még mindig nagyon sok a tennivaló. Igyekszem minél előbb végére érni a munkálatoknak, de sajnos nem haladok úgy, ahogyan szeretnék. Ennek az is az oka, hogy idáig alig akadt olyan nap, amikor nem kellett mennem sehova sem "ügyintézni", és folyamatosan tudtam volna tenni az itthoni dolgaimat. Természetesen a hétvégék azok mások, akkor Dórikánál vagyok, aki még mindig hősiesen és türelmesen várja hazatérését, noha egyre jobban érződik rajta a távolság okozta megpróbáltatás.
Szerencsére rendszeres látogatói, Jani és Zsófi jelenléte nagyon sokat segít abban, hogy trőképessége
megmaradjon. Én pedig semmit sem szeretnék jobban annál, minthogy kihozhassam Őt a kórházból.


Ezek után, -a teljesség igénye nélkül- következzen némi kis beszámoló az elmúlt két hétről.
Kezdem mindjárt azzal, ami még a "hosszú hétvége" előtt kezdődött, de a korábbi bejegyzésben nem írtam róla.
Kaptam egy E-mailt Vámos Robitól, aki névtáblákat készít, és felajánlotta, hogy nagyon szívesen csinálna egyet Dorcsinak is. Manócska megtervezte, ám sajnos net hiányában a rajzot nem tudtam továbbítani. Aztán hozott egy egy csomagocskát a postás, a feladója Robi volt. A csomagban egy tündéri névtábla, és egy Robi által írt mese lapult. Amikor megpillantottam a névtáblát, ledöbbentem.
Ugyanazok a motívumok voltak rajta, csak más elrendezéssel, mint amit Dórika tervezett. Mondanom sem kell, volt nagy öröm. A mese pedig könnyeket csalt pici lányom szemeibe. Ezúton is köszönjük a kedves ajándékot.

Következett az 5-ei hétvége. Dórikának az volt a kívánsága, hogy látogassunk ki a Kopaszi-gáthoz, ahol korábban a "szerencsekövét" találta. Jani közreműködésével sikerült eleget tenni a kérésének, ő ugyanis kiszállított bennünket a helyszínre.
Izgatottan várta Manó, hogy vajon rejt-e valamilyen
kincset a fa odúja.
Csodák csodájára a kezébe akadt két mesekönyv, és egy kerámia tehénke, aki egy picike talicskán, kicsinyke virágcserepet tol, amiben aprócska virág is van. Nagyon megörült a fa ajándékának.
(Sajnos út közben kiderült, hogy a fényképező a kórházban maradt, ezért a telefonommal készítettem képet, ám az eszembe sem jutott, hogy miután Dóri a kezemben volt, ő nem lesz látható rajta. Ezért csak Janit teszem fel, a fát és a gátat nem. Azt azért megjegyzem, hogy a gát nem Jani hajkoronájáról kapta a nevét, és semmi célzatosság nincs a fotója és a gát között.)
Ezután Jani meghívására a "Mekibe" mentünk vacsizni.
Itt kisebb csodának lehettünk a tanúi. Dórika annyit evett, amennyit az utóbbi időben (1o éve) egyszerre soha. A menüje bacon-ös sajtfalatok,
Egy közepes adag burgonya, almás pite, és fagyi
volt. Természetesen kólával. A végén levegőt alig kapott.
Annyira jó volt nézni, ahogy evett.
Mi tisztességes mennyiségű hamburgert ettünk.
Csupán megemlítem, hogy miután Dorcsi saját krumplija elfogyott,
a miénket kezdte dézsmálni.
Úgy gondolom, ezzel a vacsorával jelentősen hozzájárultunk a 
magyar gazdaság talpra állításához. (Gondolok itt a fránya egészségtelen ételekre kivetett adóra.)
 


Végezetül visszatértünk a kórházba, ahol
elköszöntünk Janitól, majd játszottunk egy keveset, aztán nyugovóra tértünk.

Ennek a napnak az eseményeihez tartozik, hogy Jani kedves barátjától, Novák Feritől kaptunk egy DVD lejátszót és anyagi segítséget is. Vele tudtam személyesen is telefonon beszélni és megköszönhettem az adományt. Hozzá kapcsolódik viszont egy megható kis történet, amit mindenképpen szeretnék megosztani az olvasókkal. Feri kisfia Bálint, aki nem sokkal idősebb Dórikánál, megjelent Janinál és miután hallott Manócskáról, a zsebpénzét küldte el neki.
Minősíthetném ezt az eseményt, de azt hiszem nem tudnám megfelelően. Neki nem tudtam személyesen megköszönni, mint ahogyan anyukájának, Anikónak sem. Ezért megteszem most, és szeretettel gondolunk rájuk is.

A vasárnap pokoli gyorsan eltelt. Dórika étvágya nem romlott, igaz a kívánsága szerint készült hazai menüt fogyasztotta, s egyúttal leadta a rendelést a következő hétvégére. 
Miután túlestünk a reggeli teendőkön, gyakorlatilag átjátszottuk az egész napot, illetve pihenés képpen az odú rejtette mesekönyvből olvastam fel Dorcsinak.
Este pedig indultam "haza".

Itthon tovább folytatódott a munka.
Ági is is eljött segíteni, és Biussal együtt már két falkaparó szakmunkásom lett.
Sajnos a fal, illetve a rajta negyvenhat éve felszaporodott festék, enyv, gipsz, ragasztó és szutyok nem adja könnyen magát. A dinamit minden bizonnyal nagyobb hatással lenne rá, de társas lakásról lévén szó, a többi lakóra való tekintettel, a kíméletesebb és mindenképpen csendesebb elavult módszerek mellett kell maradni.

Az egész hét kemény munkával, és rengeteg hivatali futkosással telt. Szerencsére, mint azt az elején is írtam, egy kivétellel minden, jelen pillanatban szükséges "papír" megvan. Persze abban biztos vagyok, hogy még menet közben szükség lesz egy-két igazolásra.
Alig vártam, hogy eljöjjön a hétvége, és ismét lássam Manót. Már ő is nagyon várt.
A héten szintén volt bent nála Jani és Zsófi, valamint Helga is meglátogatta.
Bíró Bélus gyümölcsöket küldött Janival, amit nagyon köszönünk.

Nagyon sokat játszottunk, beszélgettünk. Dórika szavalt, énekelt nekem  és természetesen átfogó, mindenre kiterjedő beszámolót kért az itthoni állapotokról.
Ő is részletesen elmondta a hetének alakulását.

Neki koránt sem olyan mozgalmasak a napjai, mint nekem.

Szombaton este régen látott kedves barátaink lepték meg látogatásukkal Dórikát.
Kriszti és Kincső futottak be, de sajnos sokat nem időzhettek, mert a látogatási idő véges. A gyerekek játszottak, mi pedig nagy vonalakban átfutottunk több havi eseménysoron.

 



Manó késő este úgy döntött, hogy
szükséges neki még egyszer vacsizni.
Ennek igazán tudok örülni.
Az utóbbi időben rászokott a vajas pirítósra sajttal és sonkával.
Az köztudott, hogy ő kenyeret még a szalonnához sem akar enni, ezért mindenképpen örömteli, hogy legalább így megeszi.

Gyorsan eljött a vasárnap.
Reggel korán túlesett egy kanül-cserén, aztán megmostuk a haját, ami már a fenekéig ér.


Ezek után játék, zenehallgatás, meseolvasás, rejtvényfejtés és némi tanulás jelentette a programot.


Vészesen közeledett az este.
Nekem sem volt nagy kedvem otthagyni Őt.
Ahogy telt az idő, úgy komorodott el Dórika is.
Fél nyolc volt, amikor búcsúzkodni kezdtünk. Eddig sem ment gyorsan, de most különösen elhúzódott.
Először fordult elő, hogy sírdogálni kezdett. Nem hiszti volt ez, nem is hangos zokogás, csupán az ismételt elszakadás fájdalmát tükröző könnyecskék futottak végig az arcán. Nem panaszkodott, csak annyit mondott. "Már is hiányzol, és vigyázz az úton!" 
Nekem is hiányzott és hiányzik most is. Legszívesebben vele lennék, de ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, most itt kell lennem. Ezt mindketten jól tudjuk.
Ezért is más egy kicsit a blogom, és ezért is nem oly gyakori, hiszen minden perc, amit nem a munkával és a megoldandó feladatokkal töltök, csak növeli azt az időt, amikorra bejelenthetem, hogy részemről végeztem.  Számomra ez a legfontosabb. Ezért türelmet és megértést kérek azoktól, akik rendszeresen olvasnak, vagy olvastak bennünket. Bízom abban, hogy a ritka jelentkezés miatt nem morzsolódnak le olvasóink. Ennek reményében zárom ezt a bejegyzést. Szeretnék minél előbb újra jelentkezni, hisz az azt jelentené, hogy befejeződtek a nagyobb munkálatok.

Egyik lábam itt, a másik ott! (okt.06-31-ig)

Nagy szeretettel köszöntök Mindenkit!

Már régen jelentkeztem, most végre ismét tudom folytatni a blogot. A hosszabb szünetnek ezer oka van.
Erről most az az anekdota jut eszembe, amikor valamikor régen az egyik kis falu szegénységéről híres templomába a megyés püspök érkezett látogatóba, de a fogadásakor nem szóltak a harangok.
Őszentsége, aki egyébként kifejezetten igényelte, hogy megkülönböztetett tisztelettel viseltessenek iránta, megkérdezte a falu papját:
-Mondja csak Atyám, nem tudták, hogy jövök?
-De tudtuk tiszteletreméltó püspök úr!
-Akkor miért nem harangoztak?!
-Jaj! Száz oka is van annak.
-Igen? Száz? Na egyet mondjon!
-Háát egy,... nincs harang!

Nos az én "ezer" okomból. Egy, nem volt netem!
Aztán beköttettem, de nem tudtam használni. Várom a szerelőket, még nem látogattak meg.
Pillanatnyilag áthidaló megoldás gyanánt, a kórházban írom ezen sorokat. Nagyon remélem, hamarosan napi rendszerességgel jelentkezhetem! Kezdetben valószínűleg rövidebb tartalommal, hiszen Dórikával, csupán a hétvégéket élhetjük meg együtt, a hétköznapokról  csak a telefonon történő beszélgetésekből meríthetek némi információt. Az én életem meg nem annyira lényeges. Bízom abban, és hiszem, hogy rövid időn belül ismét állandósul együtt létünk, de már saját, pontosabban sajátként kezelt, bérelt otthonunkban.

Ezek után térjünk a lényegre!
Kezdem a hatodikával. (Mi mással?) Úristen, de régen volt!
Az emlékek viszont nagyon is frissen élnek bennem.
Rövid alvás után korán volt az ébresztő. Ki kellett hordani a cuccokat az autóba, amiket Pécsre hoztam. Nem volt egyszerű mutatvány. Miután bepakoltunk, kezdett kétségessé válni, hogy én hová ülök.
Némi átrendezéssel vezethetővé vált a kocsi. A mentő is megérkezett már 9 óra előtt, oda Dórika holmijának egy része került, no és persze mi. Elhagytuk a Tábitha-házat. A mentőben még átbeszélgettük Manómmal az előttünk álló lehetőségeket, és igyekeztem megvigasztalni az "elszakadásunk" miatt. Megjegyzem, a vigaszra nekem is szükség lett volna.
A Bethesdában nagyon kedvesen fogadtak bennünket, már elő volt készítve Dórikának a helye.
A főorvosnő megnyugtatott, hogy mindenben segítenek a hazaadást illetően. Ezt jó volt hallani.
Nem sok mindent tudtunk csinálni, nagyon gyorsan telt az idő, lassan indulnom kellett.
Először még Törökbálintra mentem a kocsiért, csak utána indulhattam Pécsre.

Nem sokkal búcsúzkodásunk előtt, megérkezett Manóhoz az első látogató Zsófi személyében. A lehető legjobbkor, mert így azonnal letudta őt kötni. Ennek ellenére is vacakul éreztem magam, amikor eljöttem.
Amiatt nem volt kétségem, hogy Dórika megértette, miért kell most külön lennünk. Abban is biztos voltam, hogy feltalálja magát, és szót fogad. Pusztán az egymás jelenlétének hiánya aggasztott. Persze ez akkor  is így lenne, ha teljesen "ép és egészséges" állapotban kellene elválnunk, és úgy gondolom ez természetes dolog. Megkönnyebbülést jelent az is, hogy a barátaink megígérték a látogatásokat, továbbá megnyugtató, hogy Dóri, ha nem is jó helyen, -mert egy kórház sehogy sem lehet "jó hely", de mindenképpen nagyon jó kezekben van.
Szóval mentem Pécsre. Kissé furcsa volt úgy közelíteni a város felé, hogy fogalmam nem volt arról, hol lakom. Vacsutinkkal megbeszéltük, hogy a mellettük lévő benzinkútnál találkozunk. Miután egyszer megkerültem a várost, "gyorsan" odataláltam.(egyébként ez a benzinkút tőlem is 200 méteren belül esik.)  Ő útba igazított, majd fiával, Attilával átjöttek és segítették felhordani a csomagokat. (Kár, hogy arról nem készült fénykép! "Szegény" Vacsutit felpakoltuk oly annyira, hogy úgy nézett ki mint a karácsonyfa. Mindenki annyira segített, hogy nekem szinte semmi hurcolni való nem maradt.
Miután egyedül maradtam a lakásban, nem tudtam mihez kezdjek. Kellett volna valami rendet tenni, de a "kupihoz" mérten ahhoz már túl késő volt. Sétáltam egy darabig a szobákban, ám semmi hasznosat nem tettem, ezért eltettem magam másnapra.
Délelőtt beszéltem Dórikával, nagyon vidám volt a hangja, jól érezte magát. Ez mindennél fontosabb.
Nem sokkal ezután jött Vacsuti, és elmentünk festékeket vásárolni a renováláshoz.
Aztán erőt vettem magamon, és elkezdtem pakolni. Nagyon nem vittem túlzásba, mert közben az is egyértelművé vált, hogy hamarosan újra ki kell pakolni, mert bizony az egész lakást ki kell festeni és tapétázni.
Délután találkoztam a Fogd a kezem Alapítvány vezetőivel, akik Dórika iskolai útját is egyengetik.
Nagyon kedves és aranyos embereket ismertem meg személyükben. A továbblépést illetően megbeszéltünk egy következő találkozót.

Este végre nekiláttam a festésnek, és hajnal felé végeztem a konyhával, legalább is a falakat illetően.
A péntek is nagyon gyorsan telt. Hála az égnek, egy hét próbálkozás után, -merthogy a meghatalmazottam is kísérletezett- sikerült a lakcímünket bejelenteni. (Ez volt az első igazán hivatalos dolog, ami megoldódott.)

<<<(A konyha egy részlete)

Késő este az álmennyezet felrakását kezdtem el és fejeztem be. Szerintem OK lett.
Nagyon vártam már a szombatot, hogy viszontlássam Dorcsit! Nem is sokat kellett aludnom és indulhattam.

A találkozás örömét nehéz lenne leírni. Természetesen elmesélte napjai történéseit és külön kiemelte a korai kelés borzalmait. Az idő nagyon gyorsan telt. Alig vettük észre és máris este lett.
A vasárnap is gyorsan eltelt. Amennyit lehetett, játszottunk, persze nem eleget. Délután Zsófi is megérkezett látogatóba.
Közben a távollétem alatt Tünci, Nóri, és Jani is járt Dorcsinál. (Az tudott dolog, hogy a blogot több, mint három hetes késéssel írom, ezért itt megjegyezhetem, hogy Jani rendszeresen látogatja Dórikát, és úgy mondd, pót papája lett. Nemcsak Dorcsival vagyok napi kapcsolatban telefonon, hanem Janival is, aki folyamatosan tájékoztat Manó felől. Ez nagyon jól esik nekem is, és kislányomnak is.)
A lemaradásomról jut eszembe, hogy igyekszem összefoglalni az eseményeket, mert ha minden mozzanatról olyan hosszan írnék, mint az első napról, akkor annak elolvasása is embert próbáló feladat lenne, én pedig itt kapnék görcsöt a gép előtt. Arról a nem elhanyagolható apróságról már nem is beszélve, hogy feladatom és munkám akad bőven, és -elnézést kérek a részletek iránt is érdeklődőktől- az most fontosabb. Természetesen a lényeges eseményeket nem hagyom ki.
Folytatván a beszámolót, egy röpke gondolat erejéig visszatérek a vasárnaphoz.
A kora esti órákban indulnom kellett vissza Pécsre. A búcsúzkodást igyekeztem gyorssá tenni. Ez némileg sikerült is, s noha Dórika mosolygott, ragyogó szemeiben ott tükröződött az a szomorúság, amitől csavarodik az ember szíve. Nagyon remélem, ezt a pillanatot már nem kell sokszor átélni.

A elkövetkezendő hét és hetek is újabb feladatokat tártak elém. Folytatni kellett a lakás rendbetételét.
Nem is hittem volna az elején, hogy ennyi munkát és ekkora anyagi ráfordítást igényel majd a felújítás.
Mindig új problémákkal találkoztam menet közben. Elképzelésem sincs, hogy mi lett volna Jani és barátainak segítsége nélkül. Azt hiszem el sem tudtam volna kezdeni az egészet, nemhogy 
idáig eljutni. Itt látom szükségesnek megjegyezni, hogy a Jani és csapata további adományt nyújtott. Zalai Tibi (személyesen is járt Dórikánál), Ábrányi Gyuszi, Kocsis B Peti, Simonyák Zoli, valamint Klement Csabi, aki élelmiszert és gyümölcsöt küldött Manónak. Kissé megkésve, de nagyon szépen köszönjük!

Szóval mozgalmas volt a hét. Sikerült beszélnem Dórika leendő iskolájának igazgatójával, aki biztosított arról, hogy Manócskát felveszik, és kerülhet magántanulói státuszba, továbbá minden segítséget megadnak, a fejlődése érdekében. Nagyon kellemes érzéssel távoztam az iskolából.

A kicsomagolt fal (nem szép látvány)

Közben a Fogd a kezem Alapítvány brigádja segített a szobák faláról leszedni a tapétát, ami nem kis megpróbáltatásokkal járt. Ám a java  még hátra van. Le kell kaparni az egész falat, aztán újra glettelni, majd jöhet a tapétázás.

Gondolatban természetesen már Pesten jártam.
Ez a hét egyébként is különleges volt, hiszen csütörtökön (13-án)
került sor arra a színházi előadásra, amelyet még legutolsó bejegyzésem alkalmával írtam. (Elton John-Tim Rice  Aida c. musicaljét tekintettük meg.)
Ebből az okból kifolyólag, már csütörtökön utaztam én is.
Este a megbeszélt időre Jani jött értünk, és elfuvarozott bennünket a RAM-hoz. Ott volt az előadás.

Sára (Pisti lánya), Pisti, Manó, és Jani

Dórika nagyon izgatottan várta a darabot.

Meghívónk, Kolos Pisti (ezen a napon egyébként Nubia királyát játszotta) fogadott  minket.
Nem sokkal később, kislánya is csatlakozott hozzánk.Talán egy negyed órányi beszélgetés után elfoglaltuk a helyünket.
Fantasztikus élményt nyújtott a közel három órás előadás.
A következő meglepetésre ezután került sor.

"Radames" társaságában

Pisti megajándékozta Manót egy CD-vel, amelyet a szereplők dedikáltak, és elvitt minket a művészek közé.  Bár Dorcsinak már van némi rutinja a színházi öltözők látogatásában, mégis kapkodta a fejecskéjét a csodálkozástól. Aztán következett a közös fotózás. (Ezen sajnos az Aidát alakító Oláh Ibi már nem tudott részt venni, mert sietnie kellett tovább.)

A két hercegnő (Xantus Barbi Egyiptomé, Dóri az enyém)

Az előadás végére megérkezett Jani is, aki munkája miatt nem tudott velünk maradni, de értünk jött, és visszaszállított minket a Bethesdába.

Csodálatos volt ez a nap.
Dórika is hihetetlenül élvezte. Tizenegy óra után értünk vissza a kórházba, és nem sokat kellett várni arra, hogy elnyomja az álom.




A pénteki ébredés nem volt túl egyszerű. Nem sikerült kellően kipihennie az előző nap fáradalmait, de azért hősiesen küzdött az ébren maradásért.
Én "átlátogattam" a mozgásjavítóba, ahol a további iskolai lehetőségeket beszéltük meg. Dórika - még jelenlegi- osztályfőnöke nagyon kedves és segítőkész volt, az intézmény igazgatójával két mondatot váltottunk. 
Némiképp sikerült megegyezésre jutni.
Közben a kórház szoc.munkása is gőzerővel munkálkodik az ügyünk előbbre vitelében.
Ugyanezt mondhatom el a pécsi szoc.munkásról Editről is, aki rendszeresen tartja velem a kapcsolatot és mindennek utánajár. Természetesen helyettem senki nem intézheti el a dolgokat, de legalább tudom, hogy merre futkossak. Szerencsére már beindultak a hivatalok gépezetei. (Nagyon bízom abban, hogy Isten malmairól mintázták őket.)
Ennyi kitérő után visszatérek a programokhoz. Mint említettem, a péntek nehézkesen indult, és már jócskán délutánba hajlott a nap amikor ráfoghattuk, hogy Manó felébredt. Végül cseppet sem csodálkoztam azon, hogy este korán lefeküdt. Kíváncsian várta szombatot, amiről csak annyit tudott, hogy valahova elmegyünk "csavarogni" Janival.


Eljött a szombat és Jani is. Elindultunk. Dorcsinak sejtelme sem volt arról, hogy régi vágya fog teljesülni. Csak a Tropicarium bejáratánál döbbent rá, hogy mi volt a célunk. Azt hiszem nem kell részleteznem, hogy mekkora öröm érte. Rettentően élvezte a látványt, amit fokozott a közös "kávézás" és ebéd.


Természetesen több tucat kép készült a délelőtt folyamán, de egyértelmű, hogy azokat nem tudom mind közreadni.
A látványosságot illetően sem tudtam 
megfelelően választani, de azt gondolom, hogy jelen esetben nem is ez a lényeg.


Az azonban biztos, hogy minden percét élveztük az ottlétünknek.






Azoknak pedig, akik még nem látták, mindenképp
ajánlom, hogy tekintsék meg!

Dórika egyébként leginkább a cápákra volt nagyon kíváncsi, aztán ámulatba ejtette a többi látnivaló is.

 




Ezt a kirándulást is Janinak köszönhetjük.







Délután kellemesen elfáradva tértünk vissza a kórházba, ahol megindult az élménybeszámoló.
Az este eljöttével Dorcsin is kiütköztek a fáradtság jelei, hamar álomba zuhant.
A vasárnap a játékról szólt, és nekem a készülődésről, mert indultam vissza Pécsre.
Nagyon gyorsan eltelt ez a néhány nap.
Hétfőtől otthon indult a munka. Igyekeztem a fürdőszobára csapást mérni, ami azt hiszem sikerült is.

Ilyen volt

A teljes befejezésre csak az elmúlt héten került sor, mert a szükséges anyagokat Pesten vásároltam, és miután nem voltam elégedett az első elképzeléssel, csak a hétvégén tudtam ugyanolyan -illetve, mint otthon kiderült, majdnem ugyanolyan- cuccokat beszerezni.

<<<<   Ilyen lett!

Úgy gondolom, megérte vele napokig küszködni.










A felújító munka mellett természetesen a hivatalos dolgok intézése is folyamatosan zajlik.
Időközben elérkezett a hétvége, illetve a péntek, és ismét autóztam Pestre.
Ezen a napon is meglepetés várt Dórikára.
Talán már nem is kellene említenem, hogy ezt a programot is egy "kopasz, kék szemű, mellesleg jó fej vizsgabiztos" szervezte. (Aki még nem jött rá, hogy ki ez, az a képről be tudja azonosítani.)

Ezúttal az újpesti, azt hiszem egyedülálló Lepke múzeumba tettünk kirándulást.


Külön meglepetés volt számunkra, hogy a múzeum tulajdonosai Gyuri és Olgi, vacsorával
vártak bennünket.

Dórikának tátva maradt a szája, amikor megpillantotta a több ezer lepkét, bogarat, álarcokat és egyéb érdekességeket.












Ámulatba ejtő színkavalkád és látványosság tárult elénk.

 


Ezekből is csak néhány képet jelenítek meg, hiszen képtelenség lenne azt a varázslatot visszaadni, amit "élőben" lehet tapasztalni.



































Nemcsak lepkék, hanem többek között bogarak, pókok, skorpiók, rákok is fellelhetőek voltak.

A sáskák sem hiányoztak.











Megtalálható volt a tüskés gömbhal, piranha, repülőgyík, krokodil, óriáskígyó-bőr, csigák, kagylók, korallok, de még egy 4000 éve kipusztult medvefaj egy példányának csontváza is.







Fantasztikus gyűjtemény, ami 40 év munkáját öleli magába.

S ha a tropicarumra azt javasoltam, hogy meg kell nézni, akkor ezt most fokozottan ajánlom.

.


Nemcsak a gyűjtemény fantasztikus, hanem a házigazdák is.
Végtelenül kedves és aranyos, vidám embereket ismerhettünk meg személyükben.

Köszönjük a lehetőséget!




Ismét remekül éreztük magunkat.
Már későre járt, amikor a kórházba visszaértünk. Más nem volt hátra, mint eltenni magunkat másnapra.

Szombaton újabb meglepipen volt Dorcsinak része.

Végre viszontláthattuk Helgát, aki némi megfázással küszködött, ezért eddig nem tudott
bejönni Manóhoz. Szerencsére már rendbe jött, és ismét játszhattunk egy nagyot.

Éppen indulóban volt Helga, amikor szegedi barátaink érkeztek hozzánk.
Hihetetlenül jó érzés töltött el bennünket, hiszen közel öt órát vonatoztak azért, hogy egy rövid időt
velünk lehessenek.
Az ilyen látogatások is újabb erőt adnak a harcunk megvívásában.






Gyorsan eltelt a szombat, s ugyanígy a vasárnap is.
Én ismét utaztam, hogy az otthoni kötelességeimnek is eleget tudjak tenni.
A lakásban meglepetés várt. No nem a manók kaparták le a falakat és a tapéta sem került fel a falra, viszont nagyon sok hasznos dolgot kaptunk Kalocsáról Andi (gyógytornászunk) anyukájának szervező munkáját követően.
Természetesen a "szállítmány" érkezéséről tudtam, hiszen a kulcsot én hagytam ott, csupán a tartalom volt döbbenetesen kellemes. Engedelemmel ezt most nem sorolnám fel, de voltak edények, ruhák, tartós élelmiszerek, játékok,Video-filmek stb. Nagyon szépen köszönjük mindenkinek, aki gondolt ránk ismeretlenül is. Külön köszönet Erzsikének, a szervezésért, és Andinak a szállításért.

A héten végre "Gyámügyileg" is sikerült előrelépnünk. Ez talán az egyik legfontosabb művelet a hazakerülést illetően.
Közben megállapodás jött létre egy otthon-segítő alapítvánnyal is, akik rendszeresen tudnak jönni majd Dorcsihoz, ha ott lesz az ideje.
A szociális osztályon is sikerült mindent elindítani, csupán az Eon lett egy kicsit nagyobb falat, de már ott is folynak tárgyalások.
Remélhetően a jövő héten meglesz az igazolás arról is, hogy ahol lakunk, az a hely minden körülmények között megközelíthető.
Amennyiben együtt a "motyó", úgy be lehet adni az ÁNTSZ-nek. Ja, és addigra kész kell lennem a lakással is. Ez azonban "gyerekjáték" a papírozáshoz képest.

A hétvégén ismét Pesten voltam, illetve még vagyok is. Majd ma (kedden) késő este megyek haza.

A négy és fél nap alatt rengeteget játszottunk Manóval. Egy kicsit tanultunk is, és jól éreztük magunkat.

Azt csak jelzem, hogy
megint egy kisebb költözésen estünk túl, mert a rehab. ünnepi bezárása miatt, a neurológiára kellett feljönni. (Azért most nem járt akkora változással, mint amikor én is bent laktam. Bár az igaz, hogy most a cuccaimat Pécsről hoztam ide, ám ez akkor is másabb volt.)




A Metró nem hiányozhatott a játékpalettából.

A társasozás mellett három mesekönyv is "kivégzésre" került.

Az óra átállítása egyébként kifejezetten jól jött Dórinak, így nagyjából egy órával többet tud lustizni.


Azt még mindenképp szeretném megemlíteni, hogy Pécsen azért a barátok meg-meglátogatnak, és amiben tudnak segítenek. Bius, Vacsuti, Ági többször is járt már nálam, de eljött Bogyesz, Szilvi és Andi is.

Nos ennyi lenne most a publikáció.
Tudom, hogy lényegesen többet lehetett volna írnom, de az elején említett okok miatt ennyire futotta.
Nagyon remélem, hamarosan ismét jelentkezem. Azt hiszem legközelebb vasárnap.
Addig is szeretettel gondolok, gondolunk mindenkire.

(Elnézést kérek a mostani "stílustalanságért", de ezt a pár napot sem csupán a blog írásával akartam tölteni, ezért nem ügyeltem kellően stilisztikára!)