Most is két hét eseményeit kell csokorba szedni, ami igazából nem lesz különösebben nehéz feladat, hiszen nem változott sokat a helyzet. Annyit azonban mindenképpen, hogy újabb stigulát húzhatunk éveink száma mellé Dorcsimmal együtt. (Az utóbbinak sokkal jobban örültem!)
Nos, lássuk mi történt az elmúlt 14 nap nap alatt!
Itthon tovább folytatódnak a munkálatok, de még mindig nem mondhatom, hogy kész lennék.
Újabb kihívásokkal találom szemben magam szinte minden nap. Kérem szépen ez itt a Való Világ!!
Lassan eljutok oda, hogy kiszavazom magam. Mindenesetre szép csendesen megkezdem a csődeljárást ellenem. Természetesen nem panaszkodom, hiszen annak is örülök, hogy idáig eljutottam. Aztán meg mindig történik valami, amiben meglátom a megoldást. Így, vagy úgy, de minden kialakul. Egyszer talán még azt is megérem, hogy a hivatalok, és leginkább az alkalmazottaik is felnőnek a feladatukhoz. Jelenleg még nincs így, de bizakodom. Az az érdekes, hogy a Pest-megyei ügyintézésen még itt Pécsen is meglepődtek. Nem akarom az időt húzni ennek részletezésével, de megint az Államkincstárral gyűlt meg a bajom. Ja, és még az útkezelő sem küldte meg a három héttel korábbra ígért kétsoros igazolást arról a tényről, hogy ez az utca télen is megközelíthető, akár még mentővel is. Ebben hasonlítanak a korábban emlegetett megyéhez.
Vissza az eseményekhez!
Noha az itthon zajló dolgok szorosan összefüggenek Dórika hazajövetelével, én inkább a Pesten történtekkel foglalkozom inkább.
Pénteken (18-án) viszonylag korán felértem a kórházhoz. Persze célja is volt ennek.
Janival már korábban megbeszéltük, hogy meglepiként a nem régen felújított Természettudományi Múzeumba megyünk.
Manó mit sem tudott a dologról.
Itt a bogarak és lepkék nem nagyon érdekelték, mert az újpesti Lepkemúzeum gyűjteményét ez meg sem közelítette.
A többi látnivaló viszont nagy hatással volt rá.
Gondolkodtam, hogy ezt a képet feltegyem -e, de miután ez kifejezetten ilyen célból készült, könnyű volt döntenem.
Noé bárkája előtt jó ez a póz.
Komolyan mondom, és büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy az életben nem teljesen ilyen. Akarom mondani egyáltalán nem ilyen bamba.
A nagy fehér!!
Valamennyien azon a véleményen voltunk, hogy az életben nem szívesen találkoznánk egy ilyen jószággal.
Persze a nagy barnákra is ez vonatkozik.
Még szerencse, hogy -ha nem is sokkal, de - később születtem.
(Most olyan kíváncsi vagyok, hogy valamelyik rendszeres olvasónknak ezébe jut -e valami erről a képről!? Az anyukámon kívül!) :-)
Dorcsikám egyébként nagyon élvezte az egész délutáni programot.
Egyébként is imádja az állatokat, bár inkább a kisebb testűek jönnek be nála. No, azokból is láthatott bőven.
Itt megint nagyon egyetértettünk abban, hogy ezekből a sárga fémekből is el tudnánk dédelgetni néhány dekányit. Főleg úgy szépen megmunkálva.
Természetesen a büfé sem maradhatott el, és végén az ajándékboltban választott csecsebecse sem.
Azt ugye nem kell külön kiemelnem, hogy Jani vendégei voltunk ezen a délutánon is!?
Ismét élményekkel gazdagon tértünk vissza "szállás helyünkre" a kórházba.
Jani már nem sokáig tudott maradni, mert a saját dolgát is el kellett intéznie.
Annyiszor elgondolkodom azon, hogy alig több, mint két hónapja ismerjük, és már mennyi közös programunk volt vele. Nagyon sokat kaptunk Tőle minden tekintetben. Mégis azt a szeretetet emelném ki, ami Dórika és közte kialakult. Én személy szerint nagyon hálás vagyok többek között azért is, mert rendszeresen látogatja Dorcsit, és ilyenkor mindig újabb erőt ad neki a várakozáshoz.
A nap hátralévő részében játszottunk, beszélgettünk, egy kicsit tévéztünk, majd készültünk az "éjszakára".
(Szerettem volna egy kicsit megállítani az időt, legalább is a számomra, de még sem próbálkoztam vele, hősiesen viseltem bekövetkezendőt, megint öregebb lettem egy nappal - a tegnaphoz képest-.
Az vigasztal, hogy mindenki így járt.
Dórikám sokat ült a gép előtt, nekem alkotott.
A másik verset olvashattátok a facebookon. Nagyon meghatódtam mind a kettőn, visszagondoltam a másfél év kínjaira, és hálát adtam az égnek, hogy ilyen lányom van, hogy Ő az én lányom.
A szombat gyakorlatilag azzal telt, hogy egymásnak örültünk. Persze azért sokat játszottunk is.
A vasárnap mindig komorabb egy kicsit, hiszen este indulok vissza Pécsre. Persze ezzel napközben keveset foglalkozunk, de mégis ott lóg a levegőben az elválás érzése.
Délután aztán ismét nagyon kedves látogatónk érkezett.
Helga jött el megköszönteni mind a kettőnket.
Természetesen azt a játékot, amit Dorcsinak hozott, azonnal ki is kellett próbálni.
Sajnos sokáig nem tudott velünk maradni.
Távozása után én is megkezdtem a pakolászást, aztán nyolc óra körül indultam "haza".
Az itthoni napok a szokásos módon, munkával teltek
Így érkezett el a csütörtök, amikor is Manócskám betöltötte a 10 évet. Sajnos ezen a napon nem lehettem nála, mert itthon kellett fogadnom az Eon munkatársait.
Eszembe jutottak azok a pecek, amikor éppen egy évtizede a ceglédi kórház folyosóján vártam, hogy felsírjon. Végül 9 óra 37 perckor kivették az anyaméhből. Nagyon boldog voltam! Akkor még sejtelmem se volt arról, hogy milyen nehéz lesz az élete, hogy mennyi szenvedésen kell keresztül mennie. Eltelt 10 év, s most is kórházban van, sőt így volt ez tavaly is. De mennyivel másabb most mint akkor volt!! Én boldog vagyok most is, örülök, hogy van, örülök, hogy köszönthetem szülinapján!
Alig másfél évvel ezelőtt, rajtam kívül csupán néhány ember hitte, hogy itt lesz köztünk. ...És itt van!!
A körülmények ugyan jelentősen megváltoztak, de a hitünk, és az egymás iránti szeretetünk az nem!
Nagyon sajnálom, hogy nem kerülhetett haza erre a napra, pedig azt terveztük. Ő is várta, hiszen számolta, hogy mennyit kell még aludnia! Amikor bizonyossá vált, hogy még nem jöhet, akkor sem reklamált, nem panaszkodott. Továbbra is türelmesen vár, és a kórházban akart "bulizni". Fantasztikus kislány!!!
Az egyik Kata volt, akivel májusban találkoztak utoljára.
A másik látogató a "bratyó", akit nagyon szeret Dórika.
Őt is régen láttuk körünkben.
A másik bátyus facebookon köszöntötte fel, ugyanúgy mint a nővére.
Valaki azonban hiányzott a "köszöntők" közül.
Vártuk, hogy bejön a kórházba, hiszen megbeszéltük telefonon, de amikor az egyeztetett időpontban ismét hívtam, kiderült, hogy a látogatása most is elmarad. Immáron tizedik hónapja.
Ez picit fájt a "Kismanónak", de nem tett rá különösebb figyelmet, azt mondta, erre számított. A tesó pedig kárpótolta az "apró" hiányosság miatt.
Összességében nagyon kellemesen telt a hétvége.
Dórikám újabb barátra tett szert, mégpedig Vandára, aki nagyon tüneményes kislány, és szintén a kórház lakója volt.
Reméljük ez a barátság is tartósnak bizonyul.
Aztán ismét eljött az este, és én indultam vissza Pécsre.
A héten folytattam a munkát, és már látom a végét. Sok még a tennivaló, de a nehezén túl vagyok.
Holnap pedig ismét megyek Dórikához.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése