Pécs-Budapest (2011.nov.02-16)

Szeretettel és tisztelettel köszöntök Mindenkit!


Már megint eltelt két hét a legutóbbi jelentkezésem óta, ami azt is jelentei, hogy repül az idő.
Dórika egy hét múlva 10 éves lesz, én pár nap múlva valamivel több.
Sajnos az eredeti tervektől eltérően ez a szülinap is a kórházban kerül megünneplésre.
Némi vigaszt nyújt, hogy addigra -vélhetően- az összes dokumentum egy kupacban az ÁNTSZ valamelyik irodájában fog lapulni. Pillanatnyilag egyetlen igazolásra várok, amit a közútkezelőnek kell kiadni, a lakás megközelíthetőségét illetően. (Az elmúlt hétre ígérték a postázást, de még nem érkezett meg.) 
No és természetesen addigra be kell fejeznem a felújítást. Ismét kész lettem egy helyiséggel, de még mindig nagyon sok a tennivaló. Igyekszem minél előbb végére érni a munkálatoknak, de sajnos nem haladok úgy, ahogyan szeretnék. Ennek az is az oka, hogy idáig alig akadt olyan nap, amikor nem kellett mennem sehova sem "ügyintézni", és folyamatosan tudtam volna tenni az itthoni dolgaimat. Természetesen a hétvégék azok mások, akkor Dórikánál vagyok, aki még mindig hősiesen és türelmesen várja hazatérését, noha egyre jobban érződik rajta a távolság okozta megpróbáltatás.
Szerencsére rendszeres látogatói, Jani és Zsófi jelenléte nagyon sokat segít abban, hogy trőképessége
megmaradjon. Én pedig semmit sem szeretnék jobban annál, minthogy kihozhassam Őt a kórházból.


Ezek után, -a teljesség igénye nélkül- következzen némi kis beszámoló az elmúlt két hétről.
Kezdem mindjárt azzal, ami még a "hosszú hétvége" előtt kezdődött, de a korábbi bejegyzésben nem írtam róla.
Kaptam egy E-mailt Vámos Robitól, aki névtáblákat készít, és felajánlotta, hogy nagyon szívesen csinálna egyet Dorcsinak is. Manócska megtervezte, ám sajnos net hiányában a rajzot nem tudtam továbbítani. Aztán hozott egy egy csomagocskát a postás, a feladója Robi volt. A csomagban egy tündéri névtábla, és egy Robi által írt mese lapult. Amikor megpillantottam a névtáblát, ledöbbentem.
Ugyanazok a motívumok voltak rajta, csak más elrendezéssel, mint amit Dórika tervezett. Mondanom sem kell, volt nagy öröm. A mese pedig könnyeket csalt pici lányom szemeibe. Ezúton is köszönjük a kedves ajándékot.

Következett az 5-ei hétvége. Dórikának az volt a kívánsága, hogy látogassunk ki a Kopaszi-gáthoz, ahol korábban a "szerencsekövét" találta. Jani közreműködésével sikerült eleget tenni a kérésének, ő ugyanis kiszállított bennünket a helyszínre.
Izgatottan várta Manó, hogy vajon rejt-e valamilyen
kincset a fa odúja.
Csodák csodájára a kezébe akadt két mesekönyv, és egy kerámia tehénke, aki egy picike talicskán, kicsinyke virágcserepet tol, amiben aprócska virág is van. Nagyon megörült a fa ajándékának.
(Sajnos út közben kiderült, hogy a fényképező a kórházban maradt, ezért a telefonommal készítettem képet, ám az eszembe sem jutott, hogy miután Dóri a kezemben volt, ő nem lesz látható rajta. Ezért csak Janit teszem fel, a fát és a gátat nem. Azt azért megjegyzem, hogy a gát nem Jani hajkoronájáról kapta a nevét, és semmi célzatosság nincs a fotója és a gát között.)
Ezután Jani meghívására a "Mekibe" mentünk vacsizni.
Itt kisebb csodának lehettünk a tanúi. Dórika annyit evett, amennyit az utóbbi időben (1o éve) egyszerre soha. A menüje bacon-ös sajtfalatok,
Egy közepes adag burgonya, almás pite, és fagyi
volt. Természetesen kólával. A végén levegőt alig kapott.
Annyira jó volt nézni, ahogy evett.
Mi tisztességes mennyiségű hamburgert ettünk.
Csupán megemlítem, hogy miután Dorcsi saját krumplija elfogyott,
a miénket kezdte dézsmálni.
Úgy gondolom, ezzel a vacsorával jelentősen hozzájárultunk a 
magyar gazdaság talpra állításához. (Gondolok itt a fránya egészségtelen ételekre kivetett adóra.)
 


Végezetül visszatértünk a kórházba, ahol
elköszöntünk Janitól, majd játszottunk egy keveset, aztán nyugovóra tértünk.

Ennek a napnak az eseményeihez tartozik, hogy Jani kedves barátjától, Novák Feritől kaptunk egy DVD lejátszót és anyagi segítséget is. Vele tudtam személyesen is telefonon beszélni és megköszönhettem az adományt. Hozzá kapcsolódik viszont egy megható kis történet, amit mindenképpen szeretnék megosztani az olvasókkal. Feri kisfia Bálint, aki nem sokkal idősebb Dórikánál, megjelent Janinál és miután hallott Manócskáról, a zsebpénzét küldte el neki.
Minősíthetném ezt az eseményt, de azt hiszem nem tudnám megfelelően. Neki nem tudtam személyesen megköszönni, mint ahogyan anyukájának, Anikónak sem. Ezért megteszem most, és szeretettel gondolunk rájuk is.

A vasárnap pokoli gyorsan eltelt. Dórika étvágya nem romlott, igaz a kívánsága szerint készült hazai menüt fogyasztotta, s egyúttal leadta a rendelést a következő hétvégére. 
Miután túlestünk a reggeli teendőkön, gyakorlatilag átjátszottuk az egész napot, illetve pihenés képpen az odú rejtette mesekönyvből olvastam fel Dorcsinak.
Este pedig indultam "haza".

Itthon tovább folytatódott a munka.
Ági is is eljött segíteni, és Biussal együtt már két falkaparó szakmunkásom lett.
Sajnos a fal, illetve a rajta negyvenhat éve felszaporodott festék, enyv, gipsz, ragasztó és szutyok nem adja könnyen magát. A dinamit minden bizonnyal nagyobb hatással lenne rá, de társas lakásról lévén szó, a többi lakóra való tekintettel, a kíméletesebb és mindenképpen csendesebb elavult módszerek mellett kell maradni.

Az egész hét kemény munkával, és rengeteg hivatali futkosással telt. Szerencsére, mint azt az elején is írtam, egy kivétellel minden, jelen pillanatban szükséges "papír" megvan. Persze abban biztos vagyok, hogy még menet közben szükség lesz egy-két igazolásra.
Alig vártam, hogy eljöjjön a hétvége, és ismét lássam Manót. Már ő is nagyon várt.
A héten szintén volt bent nála Jani és Zsófi, valamint Helga is meglátogatta.
Bíró Bélus gyümölcsöket küldött Janival, amit nagyon köszönünk.

Nagyon sokat játszottunk, beszélgettünk. Dórika szavalt, énekelt nekem  és természetesen átfogó, mindenre kiterjedő beszámolót kért az itthoni állapotokról.
Ő is részletesen elmondta a hetének alakulását.

Neki koránt sem olyan mozgalmasak a napjai, mint nekem.

Szombaton este régen látott kedves barátaink lepték meg látogatásukkal Dórikát.
Kriszti és Kincső futottak be, de sajnos sokat nem időzhettek, mert a látogatási idő véges. A gyerekek játszottak, mi pedig nagy vonalakban átfutottunk több havi eseménysoron.

 



Manó késő este úgy döntött, hogy
szükséges neki még egyszer vacsizni.
Ennek igazán tudok örülni.
Az utóbbi időben rászokott a vajas pirítósra sajttal és sonkával.
Az köztudott, hogy ő kenyeret még a szalonnához sem akar enni, ezért mindenképpen örömteli, hogy legalább így megeszi.

Gyorsan eljött a vasárnap.
Reggel korán túlesett egy kanül-cserén, aztán megmostuk a haját, ami már a fenekéig ér.


Ezek után játék, zenehallgatás, meseolvasás, rejtvényfejtés és némi tanulás jelentette a programot.


Vészesen közeledett az este.
Nekem sem volt nagy kedvem otthagyni Őt.
Ahogy telt az idő, úgy komorodott el Dórika is.
Fél nyolc volt, amikor búcsúzkodni kezdtünk. Eddig sem ment gyorsan, de most különösen elhúzódott.
Először fordult elő, hogy sírdogálni kezdett. Nem hiszti volt ez, nem is hangos zokogás, csupán az ismételt elszakadás fájdalmát tükröző könnyecskék futottak végig az arcán. Nem panaszkodott, csak annyit mondott. "Már is hiányzol, és vigyázz az úton!" 
Nekem is hiányzott és hiányzik most is. Legszívesebben vele lennék, de ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, most itt kell lennem. Ezt mindketten jól tudjuk.
Ezért is más egy kicsit a blogom, és ezért is nem oly gyakori, hiszen minden perc, amit nem a munkával és a megoldandó feladatokkal töltök, csak növeli azt az időt, amikorra bejelenthetem, hogy részemről végeztem.  Számomra ez a legfontosabb. Ezért türelmet és megértést kérek azoktól, akik rendszeresen olvasnak, vagy olvastak bennünket. Bízom abban, hogy a ritka jelentkezés miatt nem morzsolódnak le olvasóink. Ennek reményében zárom ezt a bejegyzést. Szeretnék minél előbb újra jelentkezni, hisz az azt jelentené, hogy befejeződtek a nagyobb munkálatok.