Az összefogás

"Ha segítenek rajtad, az nem kudarc. Azt jelenti, nem vagy egyedül!"


Szeretettel köszöntünk Mindenkit!

Sikerült a bejegyzések közötti időt a felére csökkenteni, ami éppen nem dicsőség, de mindenképpen előrelépésnek tekinthető.
A későbbiekben szeretném ezt az időt tovább faragni. Mint az előző bejegyzésünkben is említettem, az írásnak hangulati tényezője is van. Most arra kellett rájönnöm, hogy túlnyomórészt azon múlik. Éppen ezért, bízom abban, hogy a dolgok alakulása folytán a "hangulatom" is pozitív irányba mozdul, ami segít abban, hogy gyakrabban leüljek a gép elé.
Most sem panaszkodhatunk, hogy nem történt velünk semmi.
Kezdem azzal, hogy Dórikám megint "összejött" egy tüdőgyulladással. Szerencsére sikerült nagyon  időben "elcsípni" a betolakodót, így viszonylag gyorsan túljutott rajta. Különösebben nem akadályozta sem a tanulásban, sem az alkotó munkájában.
Néhány nappal korábban azt terveztük, meglátogatjuk a sulit, hogy Manó találkozhasson a nevelőkkel és diáktársaival is, hiszen annyi mindent küldtek már neki, oly sok levélke és egyéb biztatás érkezett, hogy idejét láttuk a személyes ismerkedésnek. Noha nem a klinikai úttal akartuk egybekötni, mégis "kapóra" jött a kószálás, és bementünk az iskolába. Katika körbevezetett bennünket, majd az udvaron megkezdődött az ismerkedés. Néhány perc alatt több tucat gyermek sereglett körénk. Hihetetlen megható volt az az érdeklődés, amit az apróságok mutattak. Sajnos nem sokáig maradhattunk, mert Dórika nem éppen a legjobb "passzban" volt, de látszott rajta, hogy nagyon örült, és élményt jelentett számára ez a találkozó.
Akárcsak nekem!

Megemlíteném még, bár nem igazán szoktam erről beszélni, ismét anya nélkül telt el az anyák napja.
Telefonon sem sikerült anyukát becserkészni, így Manócska, mint már évek óta, most is nekem mondott verset. Szokás szerint nagyon tündéri volt. És én örültem a köszöntésnek!

Egyéb iránt,ha nevet kellene adnom az elmúlt hónapnak, akkor a túl röviden hangzó májust, ahogy már a címben is utaltam rá, "összefogás hónapjának" keresztelném.
A legutóbbi bejegyzésben szótejtettem az E.on munkatársainak segítségnyújtásáról. Nos Fenyő Miki után szabadon azt mondanám, hogy az "E.on parádé" tovább folytatódott. Az egyik napon felhívott Jucus, aki nagyon tömören közölte, hogy amennyiben elfogadunk egy hűtőt, akkor rövidesen leszállítják.

Ez így is történt.
A megbeszélt időpontban két úr megjelent a hűtővel.

Ezután felhívtam Jucust, hogy legalább annyit áruljon el, hogy kinek mondhatok köszönetet!

Szerény válasz után most azt írhatom, hogy az E.on-nak!

Hát..!  Nagyon szépen köszönjük az összes közreműködőnek!!








A következő esemény, amely rengeteget segített a jövőt illető "egyensúlyba " kerüléshez, az egy nagyon kedves személyhez köthető. Ő Tóth Edit!!

A történet ismét a Mezőszél utcai iskolában kezdődött.  Editke kislánya is oda jár, s noha nem Dórika évfolyamába, mégis szülői értekezleten szóba kerültünk.
Másnap reggel Edit felhívott, és néhány perces beszélgetés után alig fél órával -ölében egy TV-vel-
meglátogatott bennünket. Ekkor nem tudott hosszú időt szentelni a látogatásra, mégis olyan volt amikor elment, mintha régóta ismertük volna egymást.

Dóri és Dorka

Ugyanezen a héten ismét megkeresett minket, s amellett, hogy megismertette kislányát az enyémmel, rengeteg ötlettel állt elő, amiből egyértelműen az tűnt ki, hogy segíteni szeretne nekünk.
A képen éppen az egyik ilyen ötlet kivitelezésének  pillanata látható. (Pontosabban a kivitelezésben tartott szünet.)
Edit elképzeléséről rövidesen kiderült, hogy nem csupán ötlet volt! A szavait tettek követték.
Nagyon sok ember csatlakozott a felhívásához, akiket nem ismerünk, nem tudjuk kik ők, de végtelenül hálásak vagyunk mindegyikőjüknek a segítségért.
Köszönünk mindent!
A kivitelezésbe bekapcsolódott Judit is, aki már eddig is sokat tett a helyzetünk jobbá tétele érdekében.

Ezzel kapcsolatosan szeretnék néhány gondolatot leírni.
Szívemből mondom, hogy pokoli érzés az embernek úgy élni, hogy támogatásra szorul. Sajnos egy ideje már így "működünk", de még mindig okoz lelki problémát az elfogadás. Sokáig erre sem voltam képes, aztán némi baráti ösztönzésre, és a súlyosbodó "válságunk" hatására rá kellett döbbennem, hogy nincs más lehetőségem. Megszokni nem sikerült és nem is akarom megszokni. Az tény, hogy jelenleg úgy érzem magam, mint gyermek a járókában, aki éppen járni tanul. Azon még nem törtem a fejem, hogy mi történik akkor, ha nem lesz mibe kapaszkodni. Hiszek abban, hogy egyedül is képes leszek járni!
Ám ha jobban végig gondolom, segítségre ezután is szükségem lesz. Ezt az utóbbi mondatot igyekszem gyorsan megmagyarázni. Nyilván az a szándékom, hogy valamilyen munkát végezhessek. Most nem érdekelnek a diplomák, a szakképesítések, egyszerűen olyan lehetőségre van szükségem, amivel pénzt tudok keresni. Nos, ezt a lehetőséget megkaptam. (Csak halkan jegyzem meg, hogy ennek gyökerei is az iskolához vezetnek.) Az egyik apuka Izsák Kálmi ajánlott munkát  számomra a Támasz alapítványnál.
Nagyon örültem neki, el is vállaltam. Mivel a távollétem ideje alatt is szükség van Dórika felügyeletére, ezért szükséges a segítség. Akik régebb óta ismernek minket, vagy a kezdetektől olvassák blogunkat,
azok tudják, akik csak mostanában olvasnak bennünket, azok kedvéért írom, hogy Manó "őrzését" nem bízhatom akárkire, még akkor sem, ha lenne rá jelentkező. Ezt otthonunkban mindössze két személy végezheti, a két helyettesítő szülő, vagy pontosabban gyám, nevezetesen Judit és Bianka. Természetesen ők mindent megtesznek, amit tudnak. Azt azonban nem kívánhatom tőlük, hogy ők adjanak fel mindent.
Ezért további lehetőség után kutatok a felügyeletet illetően, s pillanatnyilag úgy tűnik, az ősztől lesz megoldás. Addig kissé nehezebben és valószínűleg kevesebb óraszámban tudok dolgozni.
S ha már az "óráknál" tartok, akkor had osszam meg azt a gondolatomat, amivel eljátszadoztam néhányszor.
Nem azért, mintha bármilyen változást eredményezne, csupán "érdekesség" kedvéért.
Itt van ez az ápolási díj, amiben részesülök. (Végre már folyósítják, idáig eljutottam!)
Ahhoz, hogy ezt a kiemelten magas, fokozott ápolási díjat kapjam, ami  34.515 Ft, igen komoly feltételeknek kell megfelelni. Az ápolt személynek súlyos fogyatékkal kell élnie, (pl.önellátásra teljesen alkalmatlan). Sajnos nálunk teljesült ez a feltétel is a többi mellett. Nos, ezt az ápolási tevékenységet munkaviszonynak számítják, mégpedig négy órásnak. Nem az a probléma, hogy "felesben" számolják a "szolgálati" időt, mert nyugdíjra egyébként sem számolok, hanem azon töprengtem, hogy az ilyen súlyos állapotban lévő személyek ellátása csupán négy órát vesz igénybe??? A nap maradék 20 órájában minden rendben lesz velük??  Ugyanakkor a mi esetünkben a családba kerülés szigorú feltétele volt a 24 órás felügyelet biztosítása. Kérdeztem én erről "hivatalos" személyt, aki azt mondta, hogy "...de nem kell egész nap tevékenykedni körülötte, csak ott lenni"! Hát..., eszembe jutott olyan munkahely, ahol sokan tényleg csak ott vannak, hússzor ennyi pénzt kapnak, és esetleg segédkeznek néhány ehhez hasonló, idétlen jogszabály megalkotásában. Azon is gondolkodtam, hogy ha ne adj' isten, ezen személyek közül kerülne valaki akárcsak átmenetileg is olyan állapotba, hogy 24 órában kellene rá felügyelni, s az ápolásra kijelölt személy a négy óra leteltével lelépne, eszébe jutna -e, hogy ez a jogszabály valahol sántít?!
Elnézést ezért a kitérőért! Ám ha valaki érti ezt az "állami logikát" attól szívesen fogadom a magyarázatot.

A fentieket továbbá azért is írtam le, hogy ha bárkiben felmerülne az, hogy önmagam nem próbálkozom a helyzetünk megoldásával, akkor eloszlassam a kételyeket. Küzdök, de a lehetőségeim nagyon korlátozottak. Manót, speciális helyzetéből adódóan nem vihetem gyermekmegőrzőbe, nem adhatom be a szomszédba, és főleg nem hagyhatom egyedül.

Ezek után vissza az eseményekhez.
Napjaink egyáltalán nem unalmasak. Mindig találunk elfoglaltságot. Dórika a kreatív tevékenység mellett tanul,  -van mit bepótolnia, hiszen hosszú idő telt el úgy, hogy senki nem tanította, de úgy tűnik, megbirkózik a feladatokkal. Szívesen gyakorol, és nem kell biztatni ehhez.
Én időközben sikeresen túljutottam a még hiányzó szakvizsga elméleti részén, (ami inkább hasonlított egy szülész, vagy bábaképző tanfolyam zárókérdéseire), így már csak a gyakorlati vizsga van hátra.
Itt ragadom meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjak a Szemem Fénye Alapítványnak, hogy a hétvégi felügyelettel segítettek abban, hogy elvégezhessem a tanfolyamot.

Szerdánként Manóval továbbra is bejárunk a Dóri-házba, ahol folynak a különféle foglalkozások, zeneterápia, gyógytorna, de nem régen pl. bábszínházban voltak.
A gyógytornát egyébként itthon is végezzük, miután megkaptuk a gyógytornásztól (Évitől) a leírásokat hozzá.

A programokat tekintve is akadtak élmények.



Editke szervezése által megnézhettük Horse Evolution fantasztikus előadását.

A gyönyörű lovak teljesen elkápráztatták Dórikát.
Az sem zavarta, hogy mikorra odaértünk, teljesen
ronggyá áztunk, mivel menet közben ért bennünket
egy kisebb felhőszakadás.

Nemcsak a lovak voltak káprázatosak, hanem a lovasok, az artisták, a táncosok is.

Nagyszerű produkciót mutattak be.

A szépség, a látvány, és olykor komoly veszéllyel járó gyakorlatok teljesen lenyűgöztek gyereket, felnőttet egyaránt.

 Nagyszerűen éreztük magunkat!



Köszönjük a lehetőséget!!!








A legutóbbi hétvégén moziban voltunk. A Lecsó c. filmet néztük meg.
Dórika életében először járt moziban, és nagyon jól érezte magát. Ezt a programot az Élelmiszer Bank rendezte, s a Szemem Fénye Alapítványon keresztül juthattunk el rá.
Az előadás végén a szervezők valamennyi gyermeknek ajándék csomagot adtak át.

Amint hazaértünk Manó azonnal nekifogott a tesztelésnek.

Örömmel jelentem, hogy a héten megkaptuk a szünetmentes tápegységet.
Szép kis jószág! Két részből áll. Az akkumulátora 52 kg. A másik része csak 46! Könnyen nem mozgatható, de nem is
azért került ide.
Így Manónak lett egy kis "éjjeliszekrénye" is!
Most már akár áramszünet is lehet.
Eddig azért kellett aggódni, hogy ne legyen áramkimaradás,mert akkor a gépek működése csak korlátozott ideig lett volna biztosítva. Szerencsére ez az akadály is elhárult.




Az áramkimaradáshoz egyébként nagyon közel álltunk a hétfői vihar következtében. Iszonyatosan közel csapkodtak a villámok. Oly annyira, hogy a konyhában található lámpában lévő izzó eldurrant, beterítve mindent apró szilánkokkal, a búra bekormolódott, a foglalat elégett.
Dórika pokolian megijedt, s hogy őszinte legyek én is összerezzentem a hanghatásra.
Szerencsére nem történt komolyabb baj!  Felfogjuk úgy, hogy újabb élménnyel gazdagodtunk.

Végezetül  még egyszer szeretnék köszönetet mondani, mindenkinek, aki bármilyen formában a segítségünkre volt.

(A következő blog megjelenése egy hét múlva várható)

Küzdelem a fennmaradásért

Nagy szeretettel köszöntünk Mindenkit!

Hosszú idő után újra jelentkezünk!
Bár korábban azt ígértem, hogy a jelentkezések gyakoribbak lesznek miután Dórika itthon lesz, mégsem így lett. Sok minden történt, ami kissé, vagy inkább nagyon is távol tartott a géptől.
Ennek egyaránt voltak lelki és fizikai tényezői is.
Amellett, hogy az internet elérhetőséggel is akadtak problémák, (egy ideig nem volt) a "kedv" is gyakran hiányzott az íráshoz.
Azzal tisztában voltam -s ennek hangot is adtam a korábbi bejegyzésekben-, hogy nem lesz könnyű az élet, de arra azért nem gondoltam, hogy ennyire el tud nehezedni.
Azok a terhek, amelyek szinte mindenkit érintenek, nálunk hatványozottan jelentkeztek. Bizony voltak olyan pillanatok, amikor már nem sok elképzelésem volt arról, hogy mit tegyek. Azt gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, amikor leírom, hogy anyagi eredetű problémák ütötték fel torz fejüket.
Bizonyára többekben felmerül most az a kérdés, tudtam -e, hogy mit vállalok ?! A válaszom az, hogy természetesen tudtam. Azt is sejtettem, hogy némileg a bürokrácia is nehezíteni fogja a dolgomat, - egy kivétellel, nem volt olyan önkormányzati félfogadás, amelyiken ne lettem volna jelen, aztán az Államkincstárnál, a Kormányhivatalnál, és a szolgáltatóknál tett több tucatnyi látogatásom csak megkoronázása volt a vesszőfutásomnak-, ám rémálmaimban sem jelent meg az, hogy ennyi idő után még mindig csak iratokat és határozatokat lobogtathatok. (De legalább már eljutottam a határozatokig.) Ez persze még nem jelenti azt, hogy a pénzünk is megvan, de már látható távolságba került. Nyilvánvaló, hogy ezzel egyetlen szolgáltatónál sem érek el semmit, és nemcsak ott, hanem máshol sem. A korábban "rövid ideig tartó átmeneti állapottá" degradált időszak immáron féléve tart.  Nem csoda tehát, hogy  a jövedelem gyanánt beáramló, havi nem egészen 26.000 forintnyi bevétel -híradós nyelven szólva-, "történelmi mélypontra" taszított. (Hogy ez mit jelent, azt hiszem nem szükséges részletezni.)
Természetesen erről a helyzetről értesültek a hivatalos szervek is, akik ezek után igen gyakran érdeklődtek afelől, hogy miként tudom eltartani a gyermekemet, miből tudom fedezni a rezsit, stb. Minden bizonnyal ők is belátták, hogy nem rendelkezem varázslói képességekkel, és aggodalmuknak helyt adva azóta is fokozott figyelmet szentelnek nekünk.(Ez már komoly segítség, nemde?) Ugye mondanom sem kell, hogy ez nem hatott, és nem hat kényeztető simogatásként az idegrendszeremre?
Arra azért kínosan ügyeltem, hogy Manó ne érezze ezeket a problémákat. Éppen elég az is, ha engem tör a frász!
Nos többek között ezek a jelenségek is közrejátszottak abban, hogy nem éreztem túl nagy kedvet az íráshoz. A technikai problémák pedig csak tovább fokozták az elmaradást, de ez már lényegtelen apróságnak számít.
Ezzel szeretnék is véget vetni a nyavalygásnak, hiszen annak idején ezt a blogot nem ilyen célzattal hoztuk létre, még akkor sem, ha nem csekély mértékben ez is hozzátartozik az életünkhöz.
Sokkal szívesebben írok a kellemes és szép dolgokról, amelyek igazán meghatottak bennünket, és örömmel számolok be azokról az eseményekről amelyek tartalommal töltötték meg Dórika napjait, és vidámságot kölcsönöztek neki. Szerencsére ezekből is akadt bőven.
Mielőtt azonban ezekre rátérnék, szeretném a legfontosabbat közreadni, nevezetesen azt, hogy Dórika jól van, jól érzi magát, és -két nap gyengélkedést leszámítva- megfelelő az állapota. 

A kellemes dolgokat mindjárt azzal kezdem, ami mindenképp első helyre kívánkozik, ami szorosan kapcsolódik a bevezetőben említettekhez, és jelentős mértékben segített a fennmaradásban.
Korábbi bejegyzéseimben említettem, hogy Dorcsika a Mezőszél utcai Általános Iskola tanulója lett.
Önmagában ez nem lenne olyan nagy dolog, de ebből az iskolából indult el az a folyamat, amelyik nagy segítséget nyújtott számunkra. Pontosan nem tudom hogyan kezdődött, de meggyőződésem, hogy az intézmény igazgatónője Vellis Katalin jóvoltából szereztek tudomást rólunk a szülők, akik hihetetlen módon összefogtak, és folyamatosan érkeznek a csomagok, a támogatások. Szülők és gyerekek egyaránt küldenek valamit. Ebből a szülői közösségből jutott el "hírünk" az EON-hoz is, ahonnan szintén kaptunk támogatást. Néhány kivétellel nem ismerjük őket, nem tudjuk kik ők, csak azt tudjuk, hogy nagyon aranyosak és kedvesek. Köszönjük szépen a segítséget!!!! Köszönetet kell mondanunk továbbá a DRÁVANET-nek a támogatásért, és nem utolsósorban DIGI-TV-nek a segítségért, amelyet ugyancsak az az iskolához köthetünk.(ti. az iskola egyik kis nebulójának édesapja jelentős közreműködésével kaptunk segítséget.)
Szeretném továbbá megemlíteni Gajdócsi Editet, aki mint szoc.munkásunk, nagyon sokat próbál segíteni. (Pl. a segítségével talán eljutunk most már odáig, hogy rendeződjön Dorcsi gyermektartási ügye is.)

Ezek után szeretnék Dorcsiról is írni néhány gondolatot.
A nehézségek ellenére elmondható, hogy jó kedvben és tevékenykedésben nem szenved hiányt.

Jelentősen vissza kell menni az időben, hiszen a legutóbbi bejegyzés még farsang előtt volt. Március 2-án a Dóri-Házban került megrendezésre a mulatság. Dórika lázasan készült rá.

Előző este, Judittal közösen készítették a jelmezt.

Tekintettel arra, hogy "kis tigrisnek"
öltözött, kötelező volt az "állati mimika"
gyakorlása.
A végén már egészen jól ment neki.

Másnap aztán szép számmal jelentünk meg a
Dóri-Házban. Gyermekek és szüleik, valamint a személyzet tagjai is jelmezbe bújva, izgatottan várták a mulatságot.

Pompás uzsonnával, finomabbnál finomabb falatokkal készült az alapítvány.

 Dorcsi aranyos volt a jelmezében.
Ő négykézláb "vonult" fel.
Ez a közlekedési mód határozta meg azt is, hogy minek öltözzön.


             













Sőt, úgy gondolta, hogy én remek balerina lennék!!
Ezen képen -amit csak erős idegzetűeknek ajánlok, s akkor is csak röpke pillanatra- a látvány önmagáért beszél!!!
Szerintem Manó sem tévedhetetlen!



(Így jobban megnézve, az az érzésem támadt, hogy ez annyira ronda, hogy már szinte szép!)



A rendezvény egyébként remekül sikerült.
Úgy gondolom mindenki jól érezte magát.
Volt tánc, játék, tombola, evés-ivás, móka, kacagás, és minden ami ehhez tartozik.

A következő nap ismét készülődéssel telt, ugyanis 4-én volt Manó "hazatérési" bulija, emiatt aztán akadt  némi tennivaló.
Dórika nagyon izgult, és rettentően várta ezt a baráti összejövetelt.
Ekkor került ugyanis megtartásra a novemberi szülinapja, a karácsony, a szilveszter, a névnapja és a "lakásavató" is.
Az éjszaka is izgalmasan telt, Dorcsi kicsit rám ijesztett, mert nem sokkal éjfél után hányni kezdett, aztán ez eltartott hajnalig. Már azt fontolgattam, hogy meglátogatjuk a klinikát, de erről hallani sem akart, s miután semmi egyéb jel nem mutatott arra, hogy komolyabb baja lenne, (teljesen normális paraméterek a szaturálását és pulzusát tekintve is, láztalanság, stb.) haladékot adtam magunknak. Jól tettem, mert hajnalban már rendesen tudott inni, nem jött ki belőle semmi. Reggelre aztán teljesen jól érezte magát, sőt, korán ébredt, nyoma sem volt az éjszakai kellemetlen állapotnak. Ezzel végképp elhárult a veszély a buli megtartását illetően.
Csupán a kételyek eloszlatása végett jegyzem meg, -s talán azért is, mert itt a lépcsőházban is elhangoztak olyan megjegyzések, hogy  bulit tartunk, amikor nehéz helyzetben vagyunk,és nyilván ez nem helyénvaló-, batyus bulink volt, nem kellet jelentős költségekbe verni magunkat.
Dórikának viszont két éve csak a kórházban voltak ezek az ünnepek jegyezve. Lakásavatóról nem is beszélve, hiszen a korábbi lakóhelyünkön nem is láthatta az "új" lakást, mert oda nem engedték már haza, s abba a lakásba a kórházba kerülése után költöztünk, ill. költöztem.
Szóval, nem panaszkodom, de ez a lakóközösség nem az összefogásról és megértésről híres.
Ezt már megtapasztalhattam.

Vasárnap az ajtó megjelölésével kezdődött a dekoráció.
(Számomra ennyi elég is lett volna, mert a többi szalag zöme
nyomokban még mindig a falon van, s lehet, hogy marad is, mert olyan tökéletes ragasztóval sikerült barátainknak felpakolni, hogy vonzza magával a tapétát is. Ezt viszont szeretném elkerülni.)

Miután összegyűltünk, megkezdődött az ajándékok
kibontása, áttekintése.
Volt belőlük jócskán.
Akadt benne olyan is, amivel azonnal játszani kellett.

Tekintettel arra, hogy karácsonyt is tartottunk, nem maradhatott el a csillagszóró sem.

(A "szalagozás" után komolyan boldog voltam, hogy a csillagszórón kívül más nem égett le!)

Akadtak barátaink, akik egyéb elfoglaltságuk miatt nem tudtak eljönni.
Volt olyan, aki betegsége miatt hiányzott. (szó szerint hiányzott!!)
Vele, egy felirattal tudattuk, hogy mellette vagyunk, és gondolunk Rá.




Azt gondolom, nagyszerűen sikerült "összefoglalni" az ünnepeket,s véleményem szerint mindenki jól érezte magát.
Manócskám estére egy kicsit elfáradt. Ebben nyilván közrejátszott, hogy nem aludt eleget az éjjel.

Az ünneplés után következtek a hétköznapok, amiket szintén nem lehet unalmasnak mondani.

Ezeket rengeteg játék, olvasás, nagyon kevés gépezés, és némi filmezés, s az utóbbi időben tanulás jellemzi.






Szerdánként  Manó napközis jelleggel a Dóri-házban van. Zeneterápia, gyógytorna, és egyéb foglakozások várják ott. A legutóbbi alkalommal pl. bábszínházban voltak.
Én legfőképp ilyenkor tudom a hivatalos ügyeket intézni.

Mindenképpen meg kell említenem azt is, -sajnos fénykép nem készült- hogy óriási öröm érte Dorikát, amikor meglátogatott bennünket Bea és Zsolti. A "bulin" ők sem tudtak megjelenni.
Többek között nagyon klassz új társast is hoztak Manónak, amit természetesen azonnal ki is kellett próbálni.

Néha a barátokat is fel kell hívni

Egyéni frizura

Vannak képek, amelyek csak "úgy" jöttek.

Természetesen nem felejtette el, hogy néha egy hölgynek a sminkelésre is gondot kell fordítania.








Külön öröm érte Dórikát, amikor az egyik kedves barátnője, akit még télen a Bethesdában ismert meg,
eljött hozzánk látogatóba. Nem lehet elmondani, hogy milyen jól érezte magát ez idő alatt.

Rengeteg közös játék, közös munka tarkította a napjaikat.

(Ilyen volt pl.az egymás etetése
bekötött szemmel.)




Az már decemberben látszott, hogy a két lány nagyon megszerette egymást. Az akkor született barátság
nem csak fellángolás volt egyikük részéről sem.  Öröm volt látni, ahogy egymással törődtek.
Én remélem, hogy ez a kapcsolat a későbbiekben is megmarad. Nagyon jó volt őket boldognak látni!

Ilcsi és Juca!
Két szülő az iskolából.
Korábban soha nem találkoztunk velük, ők is csak hallottak rólunk.
Húsvét előtti pénteken csörgött a telefonom, s egy kedves női hang afelől érdeklődött, hogy meglátogathatnák -e Dórikát. Juca volt az.
Én örömmel mondtam igent.
Délután eljöttek csomagokkal megpakolva. A csomag mellé egy boríték az E.ON munkatársaitól.
(Később még egy, amit Juca hozott el nekünk.)
Némi játékra is sor került, de sokáig nem tudtak maradni. Abban egyeztünk meg, hogy a közeljövőben gyermekeikkel együtt is meglátogatnak bennünket.
Mi szeretettel várjuk őket. És még egyszer köszönjük valamennyiüknek a segítséget.

Közben Dórika ekkor már javában dolgozott új "vállalkozásában", amit Bius talált ki, és karolt fel.

Az első munkák

Ez nem más, mint gipsz figurák, képek készítése,  gyöngyfűzés, és mézeskalács díszítés.
Dórika ezeknek a kis tárgyaknak az értékesítésével segíti a költségeink fedezését.
Természetesen a gipsz keverését nekem kell elvégezni, hiszen neki nem célszerű porolni.
A festést viszont maga végzi.
Ahogy megjelentek a figurák a facebookon,
szinte azonnal érkeztek a megrendelések.

Azóta már bővült a kollekció.

Most még anyák napjára "koncentrál", de már akadnak darabok pedagógus napra is, és természetesen folyamatosan lesz "áru".

A gyöngyfűzésben is egyre ügyesebb lesz.
Hihetetlen türelme van ezekhez az apró mütyürökhöz.

Judit most tanít neki egy komolyabb technikát.

Ugyancsak Judittól tanulta a mézeskalács-díszítést is.

Én nem értek hozzá, de Judit azt mondja nagyon ügyes.

Egyébként Judit ajánlotta fel, hogy megsüti Manónak a
kalácsot. 

Az első díszített kalács

Annyi biztos, hogy nekem tetszik amit csinál.


Így érkezett el a húsvét.
Dóri az utolsó pillanatban még elküldetett egy levelet -természetesen Judittal- a húsvéti nyúlnak, hogy látogassa meg.
Csodák csodájára, másnap megérkezett a
nyuszi. Igaz, nem az "öreg" húsvéti nyúl,
-mert az már máshova ígérkezett-, hanem egy
segédnyúl-tanonc, de ő is csak azért mert elaludt a
nyúliskolában.
Volt nagy öröm, amikor Manó felébredt.
A nyuszi aztán rövid ideig nálunk vendégeskedett, majd Juditéknál folytatta ifjú életét. Legfrissebb információnk szerint jól érzi magát, és növöget.










Az idén már locsolkodók is jártak nálunk.
Judit két fia, Attila és Bence tett arról, hogy ne hervadjon el a két leányzó.

Miután az elmúlt két húsvétot Dórika kórházban töltötte, ez is élmény volt számára.


Sőt, még megemlítem azt is, hogy a locsolókra várva tojást is festegetett. (Erről nincs kép)

Időnként társalogni is kellett az ifjú segédnyúl-tanonccal.






Húsvét után megismerkedett Dórika
 az állandó tanítónénijével, Dettivel.

Az igazgatónővel jártak nálunk, aki
Dorcsi örömére szintén gyűjti a szalvétákat.
Így aztán természetes módon beindult
 a "szalvéta-biznisz".

Már folyik a "komoly" munka.
Dorcsim élvezi az órákat, Detti nagyon aranyos, jól kijönnek egymással.





Amit még érdemes megemlíteni, hogy a napokban (26-án) az Adó és Vámhivatal illetékesei is meglátogattak. Ha pontos szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy ők nem baráti látogatásra jöttek.
(Erről sem készült fénykép)
Még a nyáron említettem egy bejegyzésemben, hogy akkor voltam hajlandó műttetni magam, amikor a GYES-em  -nem az én hibámból- fel volt függesztve és emiatt nem volt TB-m.
Az akkori összeg mára nagyon felszaporodott, (rengeteg kamat, plusz a bírság). Az összeget nem írom le, mert vicc. (Kár, hogy én nem tudok röhögni rajta!)
Azt viszont el kell mondani, hogy akik itt jártak, maximálisan rendesek és hihetetlenül jóindulatúak voltak.
Azt is megmondták, hogy mit kell tennem, mennyit kell fizetnem, hogy ez a hátralék törlésre kerüljön.
Addig viszont behajthatatlanként kezelik. Ez végül is jó hír! (Néha ilyenre is szükség van.)

Nem állítom, hogy teljes részletességgel írtam le az eseményeket, de talán sikerült valamelyest bemutatni jelenlegi életünket.
Barátainkkal folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, és örülünk annak, hogy vannak.
Köszönjük azok segítségét, akik vásárlással segítetek bennünket, azokét akik a licit oldalon Dórikának ajánlották fel az összeget, azoknak, akik ezt szervezték, és azoknak is, akik megosztották Manó munkáit.
Továbbá köszönet mindenkinek, aki bármilyen módon a segítségünkre volt.
Már nem ígérek semmit, de hamarosan jelentkezünk.

Utóirat: Még a bejegyzés első felében említettem a lakóközösséget, amelyikbe belecsöppentem, és nem sok jót tapasztaltam eddig körükben.
Eleinte az nem tetszett nekik, hogy sokáig tart a lakásfelújítás, aztán később a gyógyhatású krém "szaga" zavarta őket, esetenként bekopogtak, hogy mit sütök, mert érződik az "olajszag" a lépcsőházban, zavarja őket az is, hogy sokan járnak hozzánk, és még sorolhatnék néhány dolgot.
Nos, most "lapzárta" után érkezett egy telefon a főbérlőnktől, hogy ismét panaszkodtak a lakók, és súlyos lépést fontolgatnak. Ennek pedig az az oka, hogy sajnos dohányzom. Már nem erősen, sőt az utóbbi időben mondhatnám, hogy alig, s azt a fránya cigit az erkélyen szívom el. Továbbá, Dórika kész munkáit az erkélyen szoktam lefújni lakkal.( Ez aztán mindennek a teteje!! Hogy én milyen megátalkodott lettem!!!???) Ez még azt is zavarja,
aki alattam lakik, és zárt az erkélye, ráadásul szinte egész nap az épület másik oldalán lévő ablakban leskelődik. Ő az, aki olyan mint Juhász Árpád. Mindent tudni akar!
Szóval úgy tűnik, ismét egy feljelentés elé nézek.

Dorcsi hazatért!!!!

Üdvözlet Mindenkinek!


Mint ahogy a cím is utal rá, végre leírhatom, hogy csütörtökön délután hazahozhattam Manócskát!
Két hét híján két évet vártunk erre a napra! Azóta Dórikának gyakorlatilag nem volt otthona.
Most újra van!!
Nehéz megfogalmazni azt az érzést, ami bennünk kavarog. Ha számot vetünk az elmúlt két évvel, bizony voltak olyan időszakok, amikor erre nem sok esélyt láttunk. Hol az állapota, hol a körülmények alakulása okozta a reménytelenséget. Azonban most is le kell írnom, amit annyiszor megtettem, hogy mi ketten egy pillanatra sem adtuk fel soha. A legsötétebb pillanatokban is kerestünk és találtunk parányi fénysugarakat, amelyekről hittük, hogy egyszer akkorára nőnek, hogy újra bevilágíthatják életünket.
Az idő előrehaladtával gyakran beborult felettünk az ég, de az akarat, a kitartás, és a baráti összefogás szele elűzte a legsötétebb felhőket is. .....és most teljesülhetett az álom, amiben annyira hittünk.
Elkezdődött egy minden tekintetben új élet.
Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül Manócska állapotát, de igyekszünk teljes életet élni, amennyire a körülmények és a lehetőségek engedik.
Tervezett napirend szerint kell élnünk, hiszen olyan sok minden változott a korábbiakhoz képest, hogy a "spontán megoldások" feledésbe merülhetnek. (Persze mindenkinek megvan a napirendje, de azt hiszem nálunk ez fokozott figyelmet igényel. Pl.előre meg kell gondolnom, mikor hova megyek, mit intézek, mit vásárolok, hiszen nem akkor "ugrok" le bárhová, amikor akarok, stb.)
Akadnak még apróbb nehézségek a gördülékenységet illetően, de azt gondolom gyorsan megszokjuk ezt az új, bizonyos szempontból nehéz, de mindenképpen szép élethelyzetet.
Az egyik legfontosabb dolog, hogy amit lehet, azt meg tudjam adni Dórikának. Ehhez elsősorban stabilizálni kell az anyagi helyzetemet, hiszen az utóbbi hónapokban csupán a családi pótlék jelentette a "stabil" jövedelmet. Talán nem kell részleteznem, hogy az mire elég!! Igyekeztem kiegészíteni itthoni tevékenységgel a jövedelmem, s ez úgy tűnt, hogy sikerülni fog, aztán rövid idő után most azzal kellett azonosulnom, hogy nem minden embert a jóindulat tart össze. Kiderült, hogy a társasházi alapító okirat szerint, csak akkor végezhetek itthon munkát, és tarthatok fent vállalkozást, ha ahhoz a lakóközösség hozzájárul. Nos ez itt nem valósult meg. A lakók egy részét zavarja a tevékenységem. Kicsit értetlenül állok a dolgok előtt, hiszen nem szobrokat vések, nem dob, vagy ének órákat tartok, ami nagyobb hangzavarral járna, hanem egyszerűen csak masszírozok. Állíthatom, hogy egyetlen páciensem sem nyögött még a kezem alatt, s egyéb nyugalmat sértő hangot sem adott ki. Mégis elindult a jelentgetés. Pl. van olyan, akit a gyógyhatású krém "szaga" zavar. Aztán az is felmerült néhány ráérő elmében, hogy ha majd mégis születik valami számomra pozitív megegyezés, akkor több közös költséget kell fizetnem, mert ha többen járnak hozzám, akkor nagyobb lesz a piszok a lépcsőházban, ergó többet kell takarítani. Már látom, amint rohamosan kopik a seprű. Komolyan mondom, hogy némelyik lázongónak a lábaközé dugnám, aztán vigye a szél!!
Talán nem kellett volna ezt leírnom, de úgy érzem, ez is hozzátartozik az életünkhöz, hiszen az önmagunk eltartásáról van szó!

Itt tartunk most!
Visszatérve Dórika hazakerüléséhez, és az azt megelőző néhány naphoz egy pár gondolatot szeretnék még ejteni.

Ahogy kiderült az, hogy Manó érkezik Pécsre, megkezdődött a készülődés, és természetesen nemcsak az én részemről. Editke a szociális munkásunk azonnal a segítés szervezéséhez látott. Ugyanezt tette a Szemem Fénye Alapítvány is.
Ennek  következtében Barbara egy tartós élelmiszerekből álló csomagot készített össze, amelyeket Editke hozott el a lakásunkra.
Nagyon szépen köszönjük!!



Elkövetkezett Dórika számára az utolsó éjszaka és az utolsó nap a klinikán.
Minden bizonnyal a legnehezebb és a leghosszabb az összes többi között.
Már nem igazán érdekelte semmi, csak a hazajövetel. Ez csütörtökön délelőtt aztán a végsőkig türelmetlenné tette. Mindent összepakolva vártuk a mentőt. Négy órán keresztül. Próbáltunk játszani, de nem kötötte le, nem volt hozzá türelme. Végre aztán fél három magasságában megjöttek értünk.

Nem tudom leírni azt az örömet, ami Dorcsiból áradt. Három óra után néhány perccel pedig birtokba vette a szobácskáját. Aztán kezdődtek a felfedezések. Először az ajtóra rakta fel saját kezűleg, a Vámos Robitól kapott névtábláját.
Aztán felmérte a lakás összes zugát, mindent alaposan megszemlélt és várta az első itthoni látogatót, aztán a másodikat.
Nekem pedig az az örömteli feladat jutott, hogy elkészítsem egyik kedvenc ételét. Noha többször megtettem ezt az utóbbi időben is, de hosszú idő után most először úgy, hogy ő is velem volt.

Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy megérkezzenek a látogatók. Természetesen a két helyettesítő szülő jött először Dóri-lesbe.
Miközben Manó jóízűen vacsorázott, -mint látható, felügyelet mellett,- nekem volt időm összeszerelni, az egyelőre nélkülözhetetlen eszközöket, és előkészíteni mindent, az első itthon töltendő éjszakához.

A látogatók távozása után az első itthoni pancsira is sor került.
Ami jó ebben, hogy nem reggel kell fürödnie, amikor még alig ébred fel.

Először az itthoni ágyban.
Nagyon kíváncsian várta, hogy milyen lesz az első éjszaka, és hogyan fog aludni.
Nos reggelre kiderült, hogy remekül.
Ami engem illet, ugyanezt nem mondhatom el, mert a lélegeztető gép, hozzávetőlegesen 30 másodpercenként jelezte, hogy működik, és ezt a "jó" szokását a mai napig megtartotta. Ez pedig azt jelenti, hogy viszonylag sűrűn nyitogatom a szemem, ami ugye nem egy optimális állapot az éjszakákat illetően. (kivéve ha az ember éjjeli őr)



Pénteken délelőtt a Dóri-házból is érkezett látogatónk Kriszti személyében. Vele tartott Editke is.
Kellemes beszélgetés keretén megbeszéltük azt, hogy miben tud nekünk segíteni az alapítvány.
Ennek értelmében többek között tervbe vettük, hogy Dorcsit hetente egy alkalommal "napközi" jelleggel beviszem a Dóri-házba, s ott részt vehet azokon a foglalkozásokon, amiket korábban annyira szeretett.
Továbbá szó esett egy időnkénti hétvégi felügyeletről is, amely bent alvást jelentene. Ezzel segítve az utolsó szakvizsgám megszerzését, amelynek tanfolyamai Pesten vannak havonta két alkalommal, hétvégenként. A tanfolyamot egy másik alapítvány finanszírozza, akik cserében az én szolgáltatásaimra tartanak igényt.
Megemlítem még, hogy ma kapta meg Manócskám március 2-ára a Dóri-házban tartandó farsangi bulira is a meghívót! Szóban persze már megtörtént a meghívás, és a jelmeztervezés is kezdetét vette, de most már "hivatalosan is hivatalosak" lettünk!
Szóval megindult az élet.

Ugyancsak pénteken a szomszédaink közül is volt látogatónk.
Erzsi néni, aki nyugdíjas zenepedagógus, már nagyon kíváncsi volt Dórikára.
Végre találkozhattak. Erre az alkalomra maga készítette kedves kis ajándékokat és faliképet hozott Manómnak.
Annyira jó volt látni és hallani, ahogy elbeszélgetnek.
Erzsi nénin látszott, hogy 40 évig foglalkozott gyerekekkel. Hamar kialakult köztük a "barátság".
(Erzsi néni nincs ellene az itthoni tevékenységemnek, pedig ő közvetlen mellettünk lakik.)

Az ébredés pillanatai.
Ezzel a géppel még nincs teljesen kibékülve Dórika.
A "csövek" túl merevek, és "többen is vannak", mint a régi gépnél, így nem tud forogni, csak az egyik oldalán aludni!!
Majd találunk ki valamilyen jó megoldást erre a problémára.
Pl. azt irányoztuk elő, hogy karácsonyra leszokik róla!







Délelőtt, amíg engem a főzés kötött le, Manócskám
hozzáfogott egy puzzle kirakásához.
Természetesen nem tudta még befejezni, de küzd vele.
Délután olvasott, zenét hallgatott, aztán játszottunk is, majd jött Bius, és ismét előkerült a puzzle. Mondanom sem kell, hogy egy másik. Így már kettő nincs befejezve, de legalább van mit elpakolnom.

Nyugodtan mondhatom, hogy remek étvágya van a Drágámnak.
Ami pedig szinte újdonság, hogy nap közben is eszeget, és ennek ellenére a fő étkezések alkalmával is elegendő mennyiséget elfogyaszt.











Ő is elégedett most az ízekkel is, és azzal is, hogy ő állítja össze az étlapot.







Most pedig lassan eltelik az első itthoni hétvége is.
Holnaptól ismét új feladatok várnak ránk.
Dórikámnak is kezdődik az "iskola". Igaz, hogy házi tanítással, de ez is más lesz, mint a kórházban.
Remélem minden alkalommal sikerül jó és jobb híreket megosztanom a blogunkban.
Mindenkinek eredményes és szép hetet kívánunk.

Célközelben

Szeretettel köszöntök Mindenkit!

Régen írtam ekkora örömmel blogot!
Azt gondolom, már senkinek sem lesz újdonság, de leírhatom, hogy kézzelfogható közelségbe kerültünk ahhoz, amit néhány nap híján két éve várunk. Dórikám végre újra otthonába kerülhet. Csupán a formaságok, néhány szerződés és nyilatkozat szükséges hozzá.
Most, hogy itt állunk a cél előtt, szinte el sem tudjuk hinni, hogy mégis megtörténhet az, ami olyan lehetetlennek látszott. Csodálatos érzés! ...és még csodálatosabb lesz a végső beteljesedés után.
Kicsit azonban szeretnék visszatekinteni az utolsó néhány napra, amit még Pesten töltött(ünk).
Egy hete vegyes információk jutottak el hozzánk. Nem tudtuk mi lesz, de már nagyon készültünk az útra.

Én is megismerkedhettem (egyelőre) nélkülözhetetlen társunkkal, az lélegeztető géppel, amit Dorcsi ekkor már 4 napja használt.
Csinos kis masina, de jobb lenne vele kiállításon ismerkedni. Az első alkalommal okozott némi gondot, mert "kissé" érzékenyebb, mint a másik volt. Mostanra azonban egészen jól kiismertük a "drágát". Ez utóbbi jelző minden tekintetben igaz rá!

Vasárnap Magdika egy picit megigazította Manócska haját.
Muszáj volt néhány centimétertől megszabadítani, mert nem mostanában járt fodrásznál, és bizony a hajvégek hagytak némi kívánnivalót maguk után.
Amint azonban a mellékelt ábra is mutatja, maradt még neki bőven.

Délután megérkezett Helga, akivel természetesen nem lehetett kihagyni a társasozást.
Nagyon boldog volt Dórika, hiszen már régóta várta ezt a találkozást. Telefonon ugyan többször is beszéltek, de az mégis csak más, mint élőben.





Amikor vasárnap eljöttem a kórházból, még mindig nem tudtam semmit. Fogalmam sem volt arról, hogy mikor hozzák Dórikát Pécsre.
A kételyek hamar eloszlottak, mert hétfőn telefonált Manó kezelőorvosa, hogy mehetek is vissza, mert minden kész a szállításhoz, a mentőt megrendelték, akik 48 órán belül vállalták a szállítást. Nekem csupán cuccait kell elhoznom. Ez már jól hangzott, bár senki sem tudta, hogy mikor is lesz ez a költözés pontosan.
Aztán kedden délelőtt egyszerre érkeztünk a mentősökkel a kórházhoz. Ezt a váratlan várt tényt a nővérkék is az utolsó pillanatban tudták meg, hiszen alig egy órával korábban beszéltem Manóval, aki még akkor sem tudta, hogy kedd vagy szerda lesz -e a szállítás napja. Ennek következtében eszeveszett pakolás vette kezdetét. Tekintettel arra, hogy a cuccok zömét a gépek tették ki, nemigen lehetett korábban hozzálátni.
Végül minden a helyére került. Jó szokásunkhoz híven, ez alkalommal is sikerült megpakolni a mentőt. Apróbb dolgok nem nagyon maradtak, mert azokat folyamatosan hordtam haza, de egy köbméternyi eszköz plusz a kerekesszék és azért néhány szatyornyi ruha maradéktalanul kitöltötte a mentőben rendelkezésre álló helyet. Szerencsére a mentősök engem is elhoztak, így nem kellett külön utaznunk.
A búcsúzkodásra nem sok idő maradt. Meg kell mondani, hogy bármennyire is vártuk ezt a percet, bizony elszorult a szívünk, amikor elköszöntünk. Sok időt töltött ott Dórika, -sőt én is-, sokat kaptunk a kórháztól, "kicsit" összenőttünk a személyzettel. Nagyon megszerettük őket. Voltak közben kisebb-nagyobb gondok, ami természetes, és az lett volna csoda ha semmi sem történik, de összességében rendben volt minden. Hálásak vagyunk az ott töltött napokért, és köszönettel tartozunk mindenért. Én főleg azért, mert visszakaphattam a lányom, amit sokan nem tudtak elképzelni. Őszinte szeretettel gondolunk mindenkire, akivel kapcsolatba kerültünk, és nem fogjuk elfelejteni Őket! Mint emberek nagyon fognak hiányozni!!
Dél körül elindult velünk a mentő, elhagytuk Pestet. Az út első felében Dórika emlékezett vissza és sorolta a neveket, fájlalta, hogy volt olyan, akitől nem tudott elköszönni.
Nemcsak a kórház dolgozóitól kellett búcsút venni, hanem a pesti barátoktól is. Zsófitól, Katától, Krisztiéktől, és Janitól, aki már nem tudott odaérni az indulásunkig. Reméljük azonban, hogy hamarosan viszontláthatjuk Őket is, és nem a kórházban.
Fél háromkor érkeztünk Pécsre. Először ide, a lakásunkhoz jöttünk, hiszen a rengeteg holmit ide kellett szállítani, mert az intenzív osztályon csak a legszükségesebb cuccoknak van hely. Ezt az alkalmat megragadva Dorcsi is megtekinthette otthonát. Csupán néhány percet töltött itt, de az nagyon nagy boldogsággal töltötte el. A beépített szekrények kivételével körbemászta a lakást, és elégedett volt mindennel.  Aztán mentünk a klinikára. Szeretettel fogadtak bennünket, de mint kiderült, csak szerdára vártak. Ez azonban nem jelentett semmilyen fennakadást. Gyorsan berendezkedtünk, ami abból állt, hogy Dórika bekerült az ágyba, a gépeket pedig beállítottuk. Nem sokkal érkezésünk után megjött az első látogató is Ági személyében. Sokáig nem maradhatott, de jól esett a jelenléte.
Dorcsi könnyedén megszokta az új helyét, nagyon kedves volt mindenki vele (is).
Szerdán aztán már mozgalmasabb volt a nap. Bius kezdte a látogatások sorát. Ő még előttem érkezett, mert nekem közben jócskán akadt tennivaló. Aztán Editke, a szoc.munkás tett nála látogatást, ő már hívatalos minőségben is.

Kicsivel később "bogyesz" Zsuzsinak örülhetett Manó.
Rövid látogatás volt, de annál örömtelibb. Már fél
éve nem találkozott a két boszi egymással.

Zsuzsi még ott volt, amikor megérkezett "Vacsuti" Judit.
Annyira jó volt őket együtt látni.
Természetesen innentől nem a komolyság dominált a kórteremben. Szerencsére!
Azt viszont nagy örömmel jelentem, Dórika kifejezetten jó állapotban van, s már egyre "türelmetlenebbül" várja a hazatérését.
Valaki csodálkozik ezen?

 Ha azt írnám, hogy pirsing behelyezésre várnak, úgy sem hinné el senki!  

Nem is tudom eldönteni, hogy ezek a szép nyelvek kinek a tiszteletére kerültek így "házon kívül".
Lehet, hogy az olvasóknak szól???
Gyanítom, hogy nem! Viszont rajtam kívül más nem volt ott! Akkor?... Jézusom!!

Ez egy gyönyörű pillanat!
Dórika arcára is minden rá van írva!

 
A látogatások a többi napon sem szűntek meg.
Sokkal nagyobb könnyebbséget jelent számomra is, hogy a közelemben van Dórika, hiszen így minden nap találkozhatunk.
Délelőttönként elég nagy "nyüzsi" van Manó körül, gyógytornászok, és hallgatók látogatják, így nem olyan unalmas az élete. A szabad óráiban pedig zenét hallgat, és olvas. Biustól kapott egy könyvet, aminek annyira találó a címe, "Boszik az iskolapadban".
Mondanom sem kell. hogy nagy vehemenciával kezdett az olvasásába.

Azt is örömmel kell tudatnom, hogy Manómnak rendkívül jó étvágya van.
A hazai mellett, még a kórházi ételeket is szépen elfogyasztja. (Állítása szerint egészen ízletesek.)

Biussal és a "boszis" könyvvel.
Olyan jó érzés látni, hogy jó kedve van.

Ma kora délután megérkeztek a bohóc doktorok is.
Kíváncsian várta őket, nagyon érdekelte, hogy itt Pécsen milyenek a bohócok.
Pesten már nagyon ismerte őket. Volt ideje megszokni a társaságot.
A végén elégedettnek bizonyult annak ellenére is, hogy itt jóval kevesebb időt tölthettek nála.



A mai napon megtörtént a helyettesítő szülők vizsgáztatása. Természetesen sikerült nekik! Ez a momentum
is feltétele volt a hazaadásnak. Ezzel kipipálhattunk minden szükséges előírást. Gyakorlatilag valamennyi akadály elhárult Dórika kiadását illetően. Az intenzív osztály orvosa szerint, akár már a hét közepén itthon lehet a Manóm.
Egy pillanatra visszatérek a helyettesítő szülőkhöz. Judit és Bianka vállalta ezt a nem kis felelősséggel járó feladatot. Ezért úgy gondolom, a legkevesebb, hogy ezúton is köszönetet mondjak nekik. E nélkül Dórikát nem hozhatnám haza, tehát nagyon sokat tettek azért, hogy a lányomnak újra legyen igazi otthona.  
Nagyon köszönöm Nektek, amit értünk tettetek!!!!
Szóval, hamarosan új időszámítás kezdődhet számunkra. Tisztában vagyok azzal, hogy meg kell tanulnom egy új életformát, amelyet eddig még nem gyakorolhattam. Voltunk már egyedül, de nem ebben a formában. Akkor még Dórika "mobil" volt, könnyebben mozogtam én is. Ez megváltozott. A mozgástere némileg mindkettőnknek beszűkült. Új kihívásokkal kell szembenézni. Természetesen felkészültem rá, örömmel állok a feladatok elé. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de mindenképpen szép és nemes kihívásnak tekintem! A lányom rengeteg erőt ad, és amit érte teszek, az nem lehet áldozat!
Szeretnék néhány nap múlva ismét jelentkezni, de már azzal a hírrel, hogy Manó itthon van, és olyan fotóval, amelyen birtokba veszi a szobáját.

Várakozás

"A szakadék szélén álltam, aztán hatalmas lépést tettem előre."
                                                                                  (SzI)

Szeretettel köszöntök Mindenkit!

Egy megjegyzéssel, illetve kéréssel szeretném kezdeni, ami nem kellemes, de úgy érzem kötelességem megtenni.
Aki azért olvassa a bejegyzéseket, hogy a rólunk, és esetleg barátainkról leírt információk alapján valakinek kellemetlenséget okozzon, azt nagy tisztelettel arra kérem, inkább ne látogassa a blogot!
Köszönöm!

Mondanom sem kell, hogy nem így terveztem.
Azt ígértem, hogy gyakrabban fogok jelentkezni. Ez nem így történt, noha időm lett volna rá.
Nem is a lustaság gátolt meg az írásban, egyszerűen nem éreztem úgy,  hogy összeállt annyi "irodalom", hogy érdemes legyen megjelentetni.
Abban bíztam, hogy Dórikát hamarosan hazahozhatom, és akkor lesz miről írni.
A körülmények úgy alakultak, hogy még mindig egyedül vagyok itthon.
A legutóbbi jelentkezésem óta azért mégis akadt némi változás, amit akár előrelépésnek is nevezhetnénk.

Mindenekelőtt az egyik legfontosabb esemény az volt,hogy a szakmai kollégium is elfogadta az anyagunkat, és megkezdődtek az egyeztetések a Bethesda kórház, valamint a pécsi klinika között. Aztán vártunk, és vártunk. Végre kaptam egy telefont, hogy Manót hamarosan, talán napokon belül ideszállítják, és legalább a közelben lesz, nem kell utazgatnom olyan messzire. Erre készültünk, szinte minden cuccát hazahoztam. A tüdőgyulladásból is szépen kilábalt.
Aztán jött a következő telefon, ami már korántsem esett olyan jól. Dorika átkerült az intenzív osztályra.
Mindössze annyit tudtam, hogy megnőtt az oxigénigénye, és egy álmatlan éjszaka után visszakérte magát a gépre, de mivel más tünetei nem voltak, jobbnak látták az ITO-ra való áthelyezést, ahol körül tudják járni a a problémákat. A szükséges vizsgálatok megtörténtek, új gyógyszert kapott,és folyamatosan figyelemmel kísérik. Tegnap aztán megérkezett az új lélegeztető gép is, (névnapi ajándék), amivel eltöltöötte az első éjszakát. Mai beszélgetésünkkor elmondta, hogy kicsit furcsa, leesik róla, nem úgy forog ahogy szeretne, stb. Ami megnyugtat, hogy a legjobb kezekben van, hiszen Liszkai doktor úr kezeli és állítja be neki a gépet. Ma délelőtt sikerült vele is beszélnem. Mindent elmondott, amit tudnom kell a gépről is és Dórikáról is. Azt örömmel jelentem, hogy Manó a körülményekhez képest jó állapotban van. Tegnap történt nála némi fülészeti beavatkozás is, ami kissé fájdalmas volt számára. Nagyon meg tudom érteni.
A doktor úr elmondása alapján az is lehetséges, hogy Dorcsit hamarosan lehozhatják Pécsre, akár napokon belül, s ez gyakorlatilag az itteni klinika fogadóképességén múlik.
Sajnos, az ITO-s ellátás némiképpen megváltoztatta a napjait is, hiszen oda rajtam kívül nem mehet be senki. A rehabon azért voltak rendszeres látogatói, pl.Jani hetente kétszer is ment hozzá, de a mozgástere is nagyobb volt. Pillanatnyilag nagyon unatkozik. Nekem pedig már a hétvégi látogatás is okoz némi problémát, nemhogy naponta tudnék menni hozzá. Beszélni szoktunk telefonon, s most már gyakorta és egyre türelmetlenebbül elhangzik a "meddig" és "mikor" kérdés. Azt gondolom, ezen sincs semmi meglepő. Az a legnagyobb baj, hogy nem tudok konkrétan válaszolni neki. Szerintem az ígérgetésekből már teljesen elege van. Akárcsak nekem!

Összefoglalva, Manócska pillanatnyilag kielégítő állapotban, némiképp türelmetlenül, de még mindig óriási kitartással várja a hazajövetelét. Én pedig bár idegileg (is) kissé kimerülve reménykedem abban, hogy ez a pillanat már nem sokat várat magára.

 Ez a kép az ITO-n készült most 4-én. Azt gondolom, a mosolyában benne van az erő és a kitartás.
Manó üzenete: "Mindenkit puszilok!!"
  Én átadtam!

Egy gondolat a végére. Nagyon szépen köszönöm az érdeklődő telefonokat és a biztatást! Ez nagyon jól esik mindkettőnknek!