Célközelben

Szeretettel köszöntök Mindenkit!

Régen írtam ekkora örömmel blogot!
Azt gondolom, már senkinek sem lesz újdonság, de leírhatom, hogy kézzelfogható közelségbe kerültünk ahhoz, amit néhány nap híján két éve várunk. Dórikám végre újra otthonába kerülhet. Csupán a formaságok, néhány szerződés és nyilatkozat szükséges hozzá.
Most, hogy itt állunk a cél előtt, szinte el sem tudjuk hinni, hogy mégis megtörténhet az, ami olyan lehetetlennek látszott. Csodálatos érzés! ...és még csodálatosabb lesz a végső beteljesedés után.
Kicsit azonban szeretnék visszatekinteni az utolsó néhány napra, amit még Pesten töltött(ünk).
Egy hete vegyes információk jutottak el hozzánk. Nem tudtuk mi lesz, de már nagyon készültünk az útra.

Én is megismerkedhettem (egyelőre) nélkülözhetetlen társunkkal, az lélegeztető géppel, amit Dorcsi ekkor már 4 napja használt.
Csinos kis masina, de jobb lenne vele kiállításon ismerkedni. Az első alkalommal okozott némi gondot, mert "kissé" érzékenyebb, mint a másik volt. Mostanra azonban egészen jól kiismertük a "drágát". Ez utóbbi jelző minden tekintetben igaz rá!

Vasárnap Magdika egy picit megigazította Manócska haját.
Muszáj volt néhány centimétertől megszabadítani, mert nem mostanában járt fodrásznál, és bizony a hajvégek hagytak némi kívánnivalót maguk után.
Amint azonban a mellékelt ábra is mutatja, maradt még neki bőven.

Délután megérkezett Helga, akivel természetesen nem lehetett kihagyni a társasozást.
Nagyon boldog volt Dórika, hiszen már régóta várta ezt a találkozást. Telefonon ugyan többször is beszéltek, de az mégis csak más, mint élőben.





Amikor vasárnap eljöttem a kórházból, még mindig nem tudtam semmit. Fogalmam sem volt arról, hogy mikor hozzák Dórikát Pécsre.
A kételyek hamar eloszlottak, mert hétfőn telefonált Manó kezelőorvosa, hogy mehetek is vissza, mert minden kész a szállításhoz, a mentőt megrendelték, akik 48 órán belül vállalták a szállítást. Nekem csupán cuccait kell elhoznom. Ez már jól hangzott, bár senki sem tudta, hogy mikor is lesz ez a költözés pontosan.
Aztán kedden délelőtt egyszerre érkeztünk a mentősökkel a kórházhoz. Ezt a váratlan várt tényt a nővérkék is az utolsó pillanatban tudták meg, hiszen alig egy órával korábban beszéltem Manóval, aki még akkor sem tudta, hogy kedd vagy szerda lesz -e a szállítás napja. Ennek következtében eszeveszett pakolás vette kezdetét. Tekintettel arra, hogy a cuccok zömét a gépek tették ki, nemigen lehetett korábban hozzálátni.
Végül minden a helyére került. Jó szokásunkhoz híven, ez alkalommal is sikerült megpakolni a mentőt. Apróbb dolgok nem nagyon maradtak, mert azokat folyamatosan hordtam haza, de egy köbméternyi eszköz plusz a kerekesszék és azért néhány szatyornyi ruha maradéktalanul kitöltötte a mentőben rendelkezésre álló helyet. Szerencsére a mentősök engem is elhoztak, így nem kellett külön utaznunk.
A búcsúzkodásra nem sok idő maradt. Meg kell mondani, hogy bármennyire is vártuk ezt a percet, bizony elszorult a szívünk, amikor elköszöntünk. Sok időt töltött ott Dórika, -sőt én is-, sokat kaptunk a kórháztól, "kicsit" összenőttünk a személyzettel. Nagyon megszerettük őket. Voltak közben kisebb-nagyobb gondok, ami természetes, és az lett volna csoda ha semmi sem történik, de összességében rendben volt minden. Hálásak vagyunk az ott töltött napokért, és köszönettel tartozunk mindenért. Én főleg azért, mert visszakaphattam a lányom, amit sokan nem tudtak elképzelni. Őszinte szeretettel gondolunk mindenkire, akivel kapcsolatba kerültünk, és nem fogjuk elfelejteni Őket! Mint emberek nagyon fognak hiányozni!!
Dél körül elindult velünk a mentő, elhagytuk Pestet. Az út első felében Dórika emlékezett vissza és sorolta a neveket, fájlalta, hogy volt olyan, akitől nem tudott elköszönni.
Nemcsak a kórház dolgozóitól kellett búcsút venni, hanem a pesti barátoktól is. Zsófitól, Katától, Krisztiéktől, és Janitól, aki már nem tudott odaérni az indulásunkig. Reméljük azonban, hogy hamarosan viszontláthatjuk Őket is, és nem a kórházban.
Fél háromkor érkeztünk Pécsre. Először ide, a lakásunkhoz jöttünk, hiszen a rengeteg holmit ide kellett szállítani, mert az intenzív osztályon csak a legszükségesebb cuccoknak van hely. Ezt az alkalmat megragadva Dorcsi is megtekinthette otthonát. Csupán néhány percet töltött itt, de az nagyon nagy boldogsággal töltötte el. A beépített szekrények kivételével körbemászta a lakást, és elégedett volt mindennel.  Aztán mentünk a klinikára. Szeretettel fogadtak bennünket, de mint kiderült, csak szerdára vártak. Ez azonban nem jelentett semmilyen fennakadást. Gyorsan berendezkedtünk, ami abból állt, hogy Dórika bekerült az ágyba, a gépeket pedig beállítottuk. Nem sokkal érkezésünk után megjött az első látogató is Ági személyében. Sokáig nem maradhatott, de jól esett a jelenléte.
Dorcsi könnyedén megszokta az új helyét, nagyon kedves volt mindenki vele (is).
Szerdán aztán már mozgalmasabb volt a nap. Bius kezdte a látogatások sorát. Ő még előttem érkezett, mert nekem közben jócskán akadt tennivaló. Aztán Editke, a szoc.munkás tett nála látogatást, ő már hívatalos minőségben is.

Kicsivel később "bogyesz" Zsuzsinak örülhetett Manó.
Rövid látogatás volt, de annál örömtelibb. Már fél
éve nem találkozott a két boszi egymással.

Zsuzsi még ott volt, amikor megérkezett "Vacsuti" Judit.
Annyira jó volt őket együtt látni.
Természetesen innentől nem a komolyság dominált a kórteremben. Szerencsére!
Azt viszont nagy örömmel jelentem, Dórika kifejezetten jó állapotban van, s már egyre "türelmetlenebbül" várja a hazatérését.
Valaki csodálkozik ezen?

 Ha azt írnám, hogy pirsing behelyezésre várnak, úgy sem hinné el senki!  

Nem is tudom eldönteni, hogy ezek a szép nyelvek kinek a tiszteletére kerültek így "házon kívül".
Lehet, hogy az olvasóknak szól???
Gyanítom, hogy nem! Viszont rajtam kívül más nem volt ott! Akkor?... Jézusom!!

Ez egy gyönyörű pillanat!
Dórika arcára is minden rá van írva!

 
A látogatások a többi napon sem szűntek meg.
Sokkal nagyobb könnyebbséget jelent számomra is, hogy a közelemben van Dórika, hiszen így minden nap találkozhatunk.
Délelőttönként elég nagy "nyüzsi" van Manó körül, gyógytornászok, és hallgatók látogatják, így nem olyan unalmas az élete. A szabad óráiban pedig zenét hallgat, és olvas. Biustól kapott egy könyvet, aminek annyira találó a címe, "Boszik az iskolapadban".
Mondanom sem kell. hogy nagy vehemenciával kezdett az olvasásába.

Azt is örömmel kell tudatnom, hogy Manómnak rendkívül jó étvágya van.
A hazai mellett, még a kórházi ételeket is szépen elfogyasztja. (Állítása szerint egészen ízletesek.)

Biussal és a "boszis" könyvvel.
Olyan jó érzés látni, hogy jó kedve van.

Ma kora délután megérkeztek a bohóc doktorok is.
Kíváncsian várta őket, nagyon érdekelte, hogy itt Pécsen milyenek a bohócok.
Pesten már nagyon ismerte őket. Volt ideje megszokni a társaságot.
A végén elégedettnek bizonyult annak ellenére is, hogy itt jóval kevesebb időt tölthettek nála.



A mai napon megtörtént a helyettesítő szülők vizsgáztatása. Természetesen sikerült nekik! Ez a momentum
is feltétele volt a hazaadásnak. Ezzel kipipálhattunk minden szükséges előírást. Gyakorlatilag valamennyi akadály elhárult Dórika kiadását illetően. Az intenzív osztály orvosa szerint, akár már a hét közepén itthon lehet a Manóm.
Egy pillanatra visszatérek a helyettesítő szülőkhöz. Judit és Bianka vállalta ezt a nem kis felelősséggel járó feladatot. Ezért úgy gondolom, a legkevesebb, hogy ezúton is köszönetet mondjak nekik. E nélkül Dórikát nem hozhatnám haza, tehát nagyon sokat tettek azért, hogy a lányomnak újra legyen igazi otthona.  
Nagyon köszönöm Nektek, amit értünk tettetek!!!!
Szóval, hamarosan új időszámítás kezdődhet számunkra. Tisztában vagyok azzal, hogy meg kell tanulnom egy új életformát, amelyet eddig még nem gyakorolhattam. Voltunk már egyedül, de nem ebben a formában. Akkor még Dórika "mobil" volt, könnyebben mozogtam én is. Ez megváltozott. A mozgástere némileg mindkettőnknek beszűkült. Új kihívásokkal kell szembenézni. Természetesen felkészültem rá, örömmel állok a feladatok elé. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de mindenképpen szép és nemes kihívásnak tekintem! A lányom rengeteg erőt ad, és amit érte teszek, az nem lehet áldozat!
Szeretnék néhány nap múlva ismét jelentkezni, de már azzal a hírrel, hogy Manó itthon van, és olyan fotóval, amelyen birtokba veszi a szobáját.