Várakozás

"A szakadék szélén álltam, aztán hatalmas lépést tettem előre."
                                                                                  (SzI)

Szeretettel köszöntök Mindenkit!

Egy megjegyzéssel, illetve kéréssel szeretném kezdeni, ami nem kellemes, de úgy érzem kötelességem megtenni.
Aki azért olvassa a bejegyzéseket, hogy a rólunk, és esetleg barátainkról leírt információk alapján valakinek kellemetlenséget okozzon, azt nagy tisztelettel arra kérem, inkább ne látogassa a blogot!
Köszönöm!

Mondanom sem kell, hogy nem így terveztem.
Azt ígértem, hogy gyakrabban fogok jelentkezni. Ez nem így történt, noha időm lett volna rá.
Nem is a lustaság gátolt meg az írásban, egyszerűen nem éreztem úgy,  hogy összeállt annyi "irodalom", hogy érdemes legyen megjelentetni.
Abban bíztam, hogy Dórikát hamarosan hazahozhatom, és akkor lesz miről írni.
A körülmények úgy alakultak, hogy még mindig egyedül vagyok itthon.
A legutóbbi jelentkezésem óta azért mégis akadt némi változás, amit akár előrelépésnek is nevezhetnénk.

Mindenekelőtt az egyik legfontosabb esemény az volt,hogy a szakmai kollégium is elfogadta az anyagunkat, és megkezdődtek az egyeztetések a Bethesda kórház, valamint a pécsi klinika között. Aztán vártunk, és vártunk. Végre kaptam egy telefont, hogy Manót hamarosan, talán napokon belül ideszállítják, és legalább a közelben lesz, nem kell utazgatnom olyan messzire. Erre készültünk, szinte minden cuccát hazahoztam. A tüdőgyulladásból is szépen kilábalt.
Aztán jött a következő telefon, ami már korántsem esett olyan jól. Dorika átkerült az intenzív osztályra.
Mindössze annyit tudtam, hogy megnőtt az oxigénigénye, és egy álmatlan éjszaka után visszakérte magát a gépre, de mivel más tünetei nem voltak, jobbnak látták az ITO-ra való áthelyezést, ahol körül tudják járni a a problémákat. A szükséges vizsgálatok megtörténtek, új gyógyszert kapott,és folyamatosan figyelemmel kísérik. Tegnap aztán megérkezett az új lélegeztető gép is, (névnapi ajándék), amivel eltöltöötte az első éjszakát. Mai beszélgetésünkkor elmondta, hogy kicsit furcsa, leesik róla, nem úgy forog ahogy szeretne, stb. Ami megnyugtat, hogy a legjobb kezekben van, hiszen Liszkai doktor úr kezeli és állítja be neki a gépet. Ma délelőtt sikerült vele is beszélnem. Mindent elmondott, amit tudnom kell a gépről is és Dórikáról is. Azt örömmel jelentem, hogy Manó a körülményekhez képest jó állapotban van. Tegnap történt nála némi fülészeti beavatkozás is, ami kissé fájdalmas volt számára. Nagyon meg tudom érteni.
A doktor úr elmondása alapján az is lehetséges, hogy Dorcsit hamarosan lehozhatják Pécsre, akár napokon belül, s ez gyakorlatilag az itteni klinika fogadóképességén múlik.
Sajnos, az ITO-s ellátás némiképpen megváltoztatta a napjait is, hiszen oda rajtam kívül nem mehet be senki. A rehabon azért voltak rendszeres látogatói, pl.Jani hetente kétszer is ment hozzá, de a mozgástere is nagyobb volt. Pillanatnyilag nagyon unatkozik. Nekem pedig már a hétvégi látogatás is okoz némi problémát, nemhogy naponta tudnék menni hozzá. Beszélni szoktunk telefonon, s most már gyakorta és egyre türelmetlenebbül elhangzik a "meddig" és "mikor" kérdés. Azt gondolom, ezen sincs semmi meglepő. Az a legnagyobb baj, hogy nem tudok konkrétan válaszolni neki. Szerintem az ígérgetésekből már teljesen elege van. Akárcsak nekem!

Összefoglalva, Manócska pillanatnyilag kielégítő állapotban, némiképp türelmetlenül, de még mindig óriási kitartással várja a hazajövetelét. Én pedig bár idegileg (is) kissé kimerülve reménykedem abban, hogy ez a pillanat már nem sokat várat magára.

 Ez a kép az ITO-n készült most 4-én. Azt gondolom, a mosolyában benne van az erő és a kitartás.
Manó üzenete: "Mindenkit puszilok!!"
  Én átadtam!

Egy gondolat a végére. Nagyon szépen köszönöm az érdeklődő telefonokat és a biztatást! Ez nagyon jól esik mindkettőnknek!