Küzdelem a fennmaradásért

Nagy szeretettel köszöntünk Mindenkit!

Hosszú idő után újra jelentkezünk!
Bár korábban azt ígértem, hogy a jelentkezések gyakoribbak lesznek miután Dórika itthon lesz, mégsem így lett. Sok minden történt, ami kissé, vagy inkább nagyon is távol tartott a géptől.
Ennek egyaránt voltak lelki és fizikai tényezői is.
Amellett, hogy az internet elérhetőséggel is akadtak problémák, (egy ideig nem volt) a "kedv" is gyakran hiányzott az íráshoz.
Azzal tisztában voltam -s ennek hangot is adtam a korábbi bejegyzésekben-, hogy nem lesz könnyű az élet, de arra azért nem gondoltam, hogy ennyire el tud nehezedni.
Azok a terhek, amelyek szinte mindenkit érintenek, nálunk hatványozottan jelentkeztek. Bizony voltak olyan pillanatok, amikor már nem sok elképzelésem volt arról, hogy mit tegyek. Azt gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, amikor leírom, hogy anyagi eredetű problémák ütötték fel torz fejüket.
Bizonyára többekben felmerül most az a kérdés, tudtam -e, hogy mit vállalok ?! A válaszom az, hogy természetesen tudtam. Azt is sejtettem, hogy némileg a bürokrácia is nehezíteni fogja a dolgomat, - egy kivétellel, nem volt olyan önkormányzati félfogadás, amelyiken ne lettem volna jelen, aztán az Államkincstárnál, a Kormányhivatalnál, és a szolgáltatóknál tett több tucatnyi látogatásom csak megkoronázása volt a vesszőfutásomnak-, ám rémálmaimban sem jelent meg az, hogy ennyi idő után még mindig csak iratokat és határozatokat lobogtathatok. (De legalább már eljutottam a határozatokig.) Ez persze még nem jelenti azt, hogy a pénzünk is megvan, de már látható távolságba került. Nyilvánvaló, hogy ezzel egyetlen szolgáltatónál sem érek el semmit, és nemcsak ott, hanem máshol sem. A korábban "rövid ideig tartó átmeneti állapottá" degradált időszak immáron féléve tart.  Nem csoda tehát, hogy  a jövedelem gyanánt beáramló, havi nem egészen 26.000 forintnyi bevétel -híradós nyelven szólva-, "történelmi mélypontra" taszított. (Hogy ez mit jelent, azt hiszem nem szükséges részletezni.)
Természetesen erről a helyzetről értesültek a hivatalos szervek is, akik ezek után igen gyakran érdeklődtek afelől, hogy miként tudom eltartani a gyermekemet, miből tudom fedezni a rezsit, stb. Minden bizonnyal ők is belátták, hogy nem rendelkezem varázslói képességekkel, és aggodalmuknak helyt adva azóta is fokozott figyelmet szentelnek nekünk.(Ez már komoly segítség, nemde?) Ugye mondanom sem kell, hogy ez nem hatott, és nem hat kényeztető simogatásként az idegrendszeremre?
Arra azért kínosan ügyeltem, hogy Manó ne érezze ezeket a problémákat. Éppen elég az is, ha engem tör a frász!
Nos többek között ezek a jelenségek is közrejátszottak abban, hogy nem éreztem túl nagy kedvet az íráshoz. A technikai problémák pedig csak tovább fokozták az elmaradást, de ez már lényegtelen apróságnak számít.
Ezzel szeretnék is véget vetni a nyavalygásnak, hiszen annak idején ezt a blogot nem ilyen célzattal hoztuk létre, még akkor sem, ha nem csekély mértékben ez is hozzátartozik az életünkhöz.
Sokkal szívesebben írok a kellemes és szép dolgokról, amelyek igazán meghatottak bennünket, és örömmel számolok be azokról az eseményekről amelyek tartalommal töltötték meg Dórika napjait, és vidámságot kölcsönöztek neki. Szerencsére ezekből is akadt bőven.
Mielőtt azonban ezekre rátérnék, szeretném a legfontosabbat közreadni, nevezetesen azt, hogy Dórika jól van, jól érzi magát, és -két nap gyengélkedést leszámítva- megfelelő az állapota. 

A kellemes dolgokat mindjárt azzal kezdem, ami mindenképp első helyre kívánkozik, ami szorosan kapcsolódik a bevezetőben említettekhez, és jelentős mértékben segített a fennmaradásban.
Korábbi bejegyzéseimben említettem, hogy Dorcsika a Mezőszél utcai Általános Iskola tanulója lett.
Önmagában ez nem lenne olyan nagy dolog, de ebből az iskolából indult el az a folyamat, amelyik nagy segítséget nyújtott számunkra. Pontosan nem tudom hogyan kezdődött, de meggyőződésem, hogy az intézmény igazgatónője Vellis Katalin jóvoltából szereztek tudomást rólunk a szülők, akik hihetetlen módon összefogtak, és folyamatosan érkeznek a csomagok, a támogatások. Szülők és gyerekek egyaránt küldenek valamit. Ebből a szülői közösségből jutott el "hírünk" az EON-hoz is, ahonnan szintén kaptunk támogatást. Néhány kivétellel nem ismerjük őket, nem tudjuk kik ők, csak azt tudjuk, hogy nagyon aranyosak és kedvesek. Köszönjük szépen a segítséget!!!! Köszönetet kell mondanunk továbbá a DRÁVANET-nek a támogatásért, és nem utolsósorban DIGI-TV-nek a segítségért, amelyet ugyancsak az az iskolához köthetünk.(ti. az iskola egyik kis nebulójának édesapja jelentős közreműködésével kaptunk segítséget.)
Szeretném továbbá megemlíteni Gajdócsi Editet, aki mint szoc.munkásunk, nagyon sokat próbál segíteni. (Pl. a segítségével talán eljutunk most már odáig, hogy rendeződjön Dorcsi gyermektartási ügye is.)

Ezek után szeretnék Dorcsiról is írni néhány gondolatot.
A nehézségek ellenére elmondható, hogy jó kedvben és tevékenykedésben nem szenved hiányt.

Jelentősen vissza kell menni az időben, hiszen a legutóbbi bejegyzés még farsang előtt volt. Március 2-án a Dóri-Házban került megrendezésre a mulatság. Dórika lázasan készült rá.

Előző este, Judittal közösen készítették a jelmezt.

Tekintettel arra, hogy "kis tigrisnek"
öltözött, kötelező volt az "állati mimika"
gyakorlása.
A végén már egészen jól ment neki.

Másnap aztán szép számmal jelentünk meg a
Dóri-Házban. Gyermekek és szüleik, valamint a személyzet tagjai is jelmezbe bújva, izgatottan várták a mulatságot.

Pompás uzsonnával, finomabbnál finomabb falatokkal készült az alapítvány.

 Dorcsi aranyos volt a jelmezében.
Ő négykézláb "vonult" fel.
Ez a közlekedési mód határozta meg azt is, hogy minek öltözzön.


             













Sőt, úgy gondolta, hogy én remek balerina lennék!!
Ezen képen -amit csak erős idegzetűeknek ajánlok, s akkor is csak röpke pillanatra- a látvány önmagáért beszél!!!
Szerintem Manó sem tévedhetetlen!



(Így jobban megnézve, az az érzésem támadt, hogy ez annyira ronda, hogy már szinte szép!)



A rendezvény egyébként remekül sikerült.
Úgy gondolom mindenki jól érezte magát.
Volt tánc, játék, tombola, evés-ivás, móka, kacagás, és minden ami ehhez tartozik.

A következő nap ismét készülődéssel telt, ugyanis 4-én volt Manó "hazatérési" bulija, emiatt aztán akadt  némi tennivaló.
Dórika nagyon izgult, és rettentően várta ezt a baráti összejövetelt.
Ekkor került ugyanis megtartásra a novemberi szülinapja, a karácsony, a szilveszter, a névnapja és a "lakásavató" is.
Az éjszaka is izgalmasan telt, Dorcsi kicsit rám ijesztett, mert nem sokkal éjfél után hányni kezdett, aztán ez eltartott hajnalig. Már azt fontolgattam, hogy meglátogatjuk a klinikát, de erről hallani sem akart, s miután semmi egyéb jel nem mutatott arra, hogy komolyabb baja lenne, (teljesen normális paraméterek a szaturálását és pulzusát tekintve is, láztalanság, stb.) haladékot adtam magunknak. Jól tettem, mert hajnalban már rendesen tudott inni, nem jött ki belőle semmi. Reggelre aztán teljesen jól érezte magát, sőt, korán ébredt, nyoma sem volt az éjszakai kellemetlen állapotnak. Ezzel végképp elhárult a veszély a buli megtartását illetően.
Csupán a kételyek eloszlatása végett jegyzem meg, -s talán azért is, mert itt a lépcsőházban is elhangoztak olyan megjegyzések, hogy  bulit tartunk, amikor nehéz helyzetben vagyunk,és nyilván ez nem helyénvaló-, batyus bulink volt, nem kellet jelentős költségekbe verni magunkat.
Dórikának viszont két éve csak a kórházban voltak ezek az ünnepek jegyezve. Lakásavatóról nem is beszélve, hiszen a korábbi lakóhelyünkön nem is láthatta az "új" lakást, mert oda nem engedték már haza, s abba a lakásba a kórházba kerülése után költöztünk, ill. költöztem.
Szóval, nem panaszkodom, de ez a lakóközösség nem az összefogásról és megértésről híres.
Ezt már megtapasztalhattam.

Vasárnap az ajtó megjelölésével kezdődött a dekoráció.
(Számomra ennyi elég is lett volna, mert a többi szalag zöme
nyomokban még mindig a falon van, s lehet, hogy marad is, mert olyan tökéletes ragasztóval sikerült barátainknak felpakolni, hogy vonzza magával a tapétát is. Ezt viszont szeretném elkerülni.)

Miután összegyűltünk, megkezdődött az ajándékok
kibontása, áttekintése.
Volt belőlük jócskán.
Akadt benne olyan is, amivel azonnal játszani kellett.

Tekintettel arra, hogy karácsonyt is tartottunk, nem maradhatott el a csillagszóró sem.

(A "szalagozás" után komolyan boldog voltam, hogy a csillagszórón kívül más nem égett le!)

Akadtak barátaink, akik egyéb elfoglaltságuk miatt nem tudtak eljönni.
Volt olyan, aki betegsége miatt hiányzott. (szó szerint hiányzott!!)
Vele, egy felirattal tudattuk, hogy mellette vagyunk, és gondolunk Rá.




Azt gondolom, nagyszerűen sikerült "összefoglalni" az ünnepeket,s véleményem szerint mindenki jól érezte magát.
Manócskám estére egy kicsit elfáradt. Ebben nyilván közrejátszott, hogy nem aludt eleget az éjjel.

Az ünneplés után következtek a hétköznapok, amiket szintén nem lehet unalmasnak mondani.

Ezeket rengeteg játék, olvasás, nagyon kevés gépezés, és némi filmezés, s az utóbbi időben tanulás jellemzi.






Szerdánként  Manó napközis jelleggel a Dóri-házban van. Zeneterápia, gyógytorna, és egyéb foglakozások várják ott. A legutóbbi alkalommal pl. bábszínházban voltak.
Én legfőképp ilyenkor tudom a hivatalos ügyeket intézni.

Mindenképpen meg kell említenem azt is, -sajnos fénykép nem készült- hogy óriási öröm érte Dorikát, amikor meglátogatott bennünket Bea és Zsolti. A "bulin" ők sem tudtak megjelenni.
Többek között nagyon klassz új társast is hoztak Manónak, amit természetesen azonnal ki is kellett próbálni.

Néha a barátokat is fel kell hívni

Egyéni frizura

Vannak képek, amelyek csak "úgy" jöttek.

Természetesen nem felejtette el, hogy néha egy hölgynek a sminkelésre is gondot kell fordítania.








Külön öröm érte Dórikát, amikor az egyik kedves barátnője, akit még télen a Bethesdában ismert meg,
eljött hozzánk látogatóba. Nem lehet elmondani, hogy milyen jól érezte magát ez idő alatt.

Rengeteg közös játék, közös munka tarkította a napjaikat.

(Ilyen volt pl.az egymás etetése
bekötött szemmel.)




Az már decemberben látszott, hogy a két lány nagyon megszerette egymást. Az akkor született barátság
nem csak fellángolás volt egyikük részéről sem.  Öröm volt látni, ahogy egymással törődtek.
Én remélem, hogy ez a kapcsolat a későbbiekben is megmarad. Nagyon jó volt őket boldognak látni!

Ilcsi és Juca!
Két szülő az iskolából.
Korábban soha nem találkoztunk velük, ők is csak hallottak rólunk.
Húsvét előtti pénteken csörgött a telefonom, s egy kedves női hang afelől érdeklődött, hogy meglátogathatnák -e Dórikát. Juca volt az.
Én örömmel mondtam igent.
Délután eljöttek csomagokkal megpakolva. A csomag mellé egy boríték az E.ON munkatársaitól.
(Később még egy, amit Juca hozott el nekünk.)
Némi játékra is sor került, de sokáig nem tudtak maradni. Abban egyeztünk meg, hogy a közeljövőben gyermekeikkel együtt is meglátogatnak bennünket.
Mi szeretettel várjuk őket. És még egyszer köszönjük valamennyiüknek a segítséget.

Közben Dórika ekkor már javában dolgozott új "vállalkozásában", amit Bius talált ki, és karolt fel.

Az első munkák

Ez nem más, mint gipsz figurák, képek készítése,  gyöngyfűzés, és mézeskalács díszítés.
Dórika ezeknek a kis tárgyaknak az értékesítésével segíti a költségeink fedezését.
Természetesen a gipsz keverését nekem kell elvégezni, hiszen neki nem célszerű porolni.
A festést viszont maga végzi.
Ahogy megjelentek a figurák a facebookon,
szinte azonnal érkeztek a megrendelések.

Azóta már bővült a kollekció.

Most még anyák napjára "koncentrál", de már akadnak darabok pedagógus napra is, és természetesen folyamatosan lesz "áru".

A gyöngyfűzésben is egyre ügyesebb lesz.
Hihetetlen türelme van ezekhez az apró mütyürökhöz.

Judit most tanít neki egy komolyabb technikát.

Ugyancsak Judittól tanulta a mézeskalács-díszítést is.

Én nem értek hozzá, de Judit azt mondja nagyon ügyes.

Egyébként Judit ajánlotta fel, hogy megsüti Manónak a
kalácsot. 

Az első díszített kalács

Annyi biztos, hogy nekem tetszik amit csinál.


Így érkezett el a húsvét.
Dóri az utolsó pillanatban még elküldetett egy levelet -természetesen Judittal- a húsvéti nyúlnak, hogy látogassa meg.
Csodák csodájára, másnap megérkezett a
nyuszi. Igaz, nem az "öreg" húsvéti nyúl,
-mert az már máshova ígérkezett-, hanem egy
segédnyúl-tanonc, de ő is csak azért mert elaludt a
nyúliskolában.
Volt nagy öröm, amikor Manó felébredt.
A nyuszi aztán rövid ideig nálunk vendégeskedett, majd Juditéknál folytatta ifjú életét. Legfrissebb információnk szerint jól érzi magát, és növöget.










Az idén már locsolkodók is jártak nálunk.
Judit két fia, Attila és Bence tett arról, hogy ne hervadjon el a két leányzó.

Miután az elmúlt két húsvétot Dórika kórházban töltötte, ez is élmény volt számára.


Sőt, még megemlítem azt is, hogy a locsolókra várva tojást is festegetett. (Erről nincs kép)

Időnként társalogni is kellett az ifjú segédnyúl-tanonccal.






Húsvét után megismerkedett Dórika
 az állandó tanítónénijével, Dettivel.

Az igazgatónővel jártak nálunk, aki
Dorcsi örömére szintén gyűjti a szalvétákat.
Így aztán természetes módon beindult
 a "szalvéta-biznisz".

Már folyik a "komoly" munka.
Dorcsim élvezi az órákat, Detti nagyon aranyos, jól kijönnek egymással.





Amit még érdemes megemlíteni, hogy a napokban (26-án) az Adó és Vámhivatal illetékesei is meglátogattak. Ha pontos szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy ők nem baráti látogatásra jöttek.
(Erről sem készült fénykép)
Még a nyáron említettem egy bejegyzésemben, hogy akkor voltam hajlandó műttetni magam, amikor a GYES-em  -nem az én hibámból- fel volt függesztve és emiatt nem volt TB-m.
Az akkori összeg mára nagyon felszaporodott, (rengeteg kamat, plusz a bírság). Az összeget nem írom le, mert vicc. (Kár, hogy én nem tudok röhögni rajta!)
Azt viszont el kell mondani, hogy akik itt jártak, maximálisan rendesek és hihetetlenül jóindulatúak voltak.
Azt is megmondták, hogy mit kell tennem, mennyit kell fizetnem, hogy ez a hátralék törlésre kerüljön.
Addig viszont behajthatatlanként kezelik. Ez végül is jó hír! (Néha ilyenre is szükség van.)

Nem állítom, hogy teljes részletességgel írtam le az eseményeket, de talán sikerült valamelyest bemutatni jelenlegi életünket.
Barátainkkal folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, és örülünk annak, hogy vannak.
Köszönjük azok segítségét, akik vásárlással segítetek bennünket, azokét akik a licit oldalon Dórikának ajánlották fel az összeget, azoknak, akik ezt szervezték, és azoknak is, akik megosztották Manó munkáit.
Továbbá köszönet mindenkinek, aki bármilyen módon a segítségünkre volt.
Már nem ígérek semmit, de hamarosan jelentkezünk.

Utóirat: Még a bejegyzés első felében említettem a lakóközösséget, amelyikbe belecsöppentem, és nem sok jót tapasztaltam eddig körükben.
Eleinte az nem tetszett nekik, hogy sokáig tart a lakásfelújítás, aztán később a gyógyhatású krém "szaga" zavarta őket, esetenként bekopogtak, hogy mit sütök, mert érződik az "olajszag" a lépcsőházban, zavarja őket az is, hogy sokan járnak hozzánk, és még sorolhatnék néhány dolgot.
Nos, most "lapzárta" után érkezett egy telefon a főbérlőnktől, hogy ismét panaszkodtak a lakók, és súlyos lépést fontolgatnak. Ennek pedig az az oka, hogy sajnos dohányzom. Már nem erősen, sőt az utóbbi időben mondhatnám, hogy alig, s azt a fránya cigit az erkélyen szívom el. Továbbá, Dórika kész munkáit az erkélyen szoktam lefújni lakkal.( Ez aztán mindennek a teteje!! Hogy én milyen megátalkodott lettem!!!???) Ez még azt is zavarja,
aki alattam lakik, és zárt az erkélye, ráadásul szinte egész nap az épület másik oldalán lévő ablakban leskelődik. Ő az, aki olyan mint Juhász Árpád. Mindent tudni akar!
Szóval úgy tűnik, ismét egy feljelentés elé nézek.

Dorcsi hazatért!!!!

Üdvözlet Mindenkinek!


Mint ahogy a cím is utal rá, végre leírhatom, hogy csütörtökön délután hazahozhattam Manócskát!
Két hét híján két évet vártunk erre a napra! Azóta Dórikának gyakorlatilag nem volt otthona.
Most újra van!!
Nehéz megfogalmazni azt az érzést, ami bennünk kavarog. Ha számot vetünk az elmúlt két évvel, bizony voltak olyan időszakok, amikor erre nem sok esélyt láttunk. Hol az állapota, hol a körülmények alakulása okozta a reménytelenséget. Azonban most is le kell írnom, amit annyiszor megtettem, hogy mi ketten egy pillanatra sem adtuk fel soha. A legsötétebb pillanatokban is kerestünk és találtunk parányi fénysugarakat, amelyekről hittük, hogy egyszer akkorára nőnek, hogy újra bevilágíthatják életünket.
Az idő előrehaladtával gyakran beborult felettünk az ég, de az akarat, a kitartás, és a baráti összefogás szele elűzte a legsötétebb felhőket is. .....és most teljesülhetett az álom, amiben annyira hittünk.
Elkezdődött egy minden tekintetben új élet.
Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül Manócska állapotát, de igyekszünk teljes életet élni, amennyire a körülmények és a lehetőségek engedik.
Tervezett napirend szerint kell élnünk, hiszen olyan sok minden változott a korábbiakhoz képest, hogy a "spontán megoldások" feledésbe merülhetnek. (Persze mindenkinek megvan a napirendje, de azt hiszem nálunk ez fokozott figyelmet igényel. Pl.előre meg kell gondolnom, mikor hova megyek, mit intézek, mit vásárolok, hiszen nem akkor "ugrok" le bárhová, amikor akarok, stb.)
Akadnak még apróbb nehézségek a gördülékenységet illetően, de azt gondolom gyorsan megszokjuk ezt az új, bizonyos szempontból nehéz, de mindenképpen szép élethelyzetet.
Az egyik legfontosabb dolog, hogy amit lehet, azt meg tudjam adni Dórikának. Ehhez elsősorban stabilizálni kell az anyagi helyzetemet, hiszen az utóbbi hónapokban csupán a családi pótlék jelentette a "stabil" jövedelmet. Talán nem kell részleteznem, hogy az mire elég!! Igyekeztem kiegészíteni itthoni tevékenységgel a jövedelmem, s ez úgy tűnt, hogy sikerülni fog, aztán rövid idő után most azzal kellett azonosulnom, hogy nem minden embert a jóindulat tart össze. Kiderült, hogy a társasházi alapító okirat szerint, csak akkor végezhetek itthon munkát, és tarthatok fent vállalkozást, ha ahhoz a lakóközösség hozzájárul. Nos ez itt nem valósult meg. A lakók egy részét zavarja a tevékenységem. Kicsit értetlenül állok a dolgok előtt, hiszen nem szobrokat vések, nem dob, vagy ének órákat tartok, ami nagyobb hangzavarral járna, hanem egyszerűen csak masszírozok. Állíthatom, hogy egyetlen páciensem sem nyögött még a kezem alatt, s egyéb nyugalmat sértő hangot sem adott ki. Mégis elindult a jelentgetés. Pl. van olyan, akit a gyógyhatású krém "szaga" zavar. Aztán az is felmerült néhány ráérő elmében, hogy ha majd mégis születik valami számomra pozitív megegyezés, akkor több közös költséget kell fizetnem, mert ha többen járnak hozzám, akkor nagyobb lesz a piszok a lépcsőházban, ergó többet kell takarítani. Már látom, amint rohamosan kopik a seprű. Komolyan mondom, hogy némelyik lázongónak a lábaközé dugnám, aztán vigye a szél!!
Talán nem kellett volna ezt leírnom, de úgy érzem, ez is hozzátartozik az életünkhöz, hiszen az önmagunk eltartásáról van szó!

Itt tartunk most!
Visszatérve Dórika hazakerüléséhez, és az azt megelőző néhány naphoz egy pár gondolatot szeretnék még ejteni.

Ahogy kiderült az, hogy Manó érkezik Pécsre, megkezdődött a készülődés, és természetesen nemcsak az én részemről. Editke a szociális munkásunk azonnal a segítés szervezéséhez látott. Ugyanezt tette a Szemem Fénye Alapítvány is.
Ennek  következtében Barbara egy tartós élelmiszerekből álló csomagot készített össze, amelyeket Editke hozott el a lakásunkra.
Nagyon szépen köszönjük!!



Elkövetkezett Dórika számára az utolsó éjszaka és az utolsó nap a klinikán.
Minden bizonnyal a legnehezebb és a leghosszabb az összes többi között.
Már nem igazán érdekelte semmi, csak a hazajövetel. Ez csütörtökön délelőtt aztán a végsőkig türelmetlenné tette. Mindent összepakolva vártuk a mentőt. Négy órán keresztül. Próbáltunk játszani, de nem kötötte le, nem volt hozzá türelme. Végre aztán fél három magasságában megjöttek értünk.

Nem tudom leírni azt az örömet, ami Dorcsiból áradt. Három óra után néhány perccel pedig birtokba vette a szobácskáját. Aztán kezdődtek a felfedezések. Először az ajtóra rakta fel saját kezűleg, a Vámos Robitól kapott névtábláját.
Aztán felmérte a lakás összes zugát, mindent alaposan megszemlélt és várta az első itthoni látogatót, aztán a másodikat.
Nekem pedig az az örömteli feladat jutott, hogy elkészítsem egyik kedvenc ételét. Noha többször megtettem ezt az utóbbi időben is, de hosszú idő után most először úgy, hogy ő is velem volt.

Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy megérkezzenek a látogatók. Természetesen a két helyettesítő szülő jött először Dóri-lesbe.
Miközben Manó jóízűen vacsorázott, -mint látható, felügyelet mellett,- nekem volt időm összeszerelni, az egyelőre nélkülözhetetlen eszközöket, és előkészíteni mindent, az első itthon töltendő éjszakához.

A látogatók távozása után az első itthoni pancsira is sor került.
Ami jó ebben, hogy nem reggel kell fürödnie, amikor még alig ébred fel.

Először az itthoni ágyban.
Nagyon kíváncsian várta, hogy milyen lesz az első éjszaka, és hogyan fog aludni.
Nos reggelre kiderült, hogy remekül.
Ami engem illet, ugyanezt nem mondhatom el, mert a lélegeztető gép, hozzávetőlegesen 30 másodpercenként jelezte, hogy működik, és ezt a "jó" szokását a mai napig megtartotta. Ez pedig azt jelenti, hogy viszonylag sűrűn nyitogatom a szemem, ami ugye nem egy optimális állapot az éjszakákat illetően. (kivéve ha az ember éjjeli őr)



Pénteken délelőtt a Dóri-házból is érkezett látogatónk Kriszti személyében. Vele tartott Editke is.
Kellemes beszélgetés keretén megbeszéltük azt, hogy miben tud nekünk segíteni az alapítvány.
Ennek értelmében többek között tervbe vettük, hogy Dorcsit hetente egy alkalommal "napközi" jelleggel beviszem a Dóri-házba, s ott részt vehet azokon a foglalkozásokon, amiket korábban annyira szeretett.
Továbbá szó esett egy időnkénti hétvégi felügyeletről is, amely bent alvást jelentene. Ezzel segítve az utolsó szakvizsgám megszerzését, amelynek tanfolyamai Pesten vannak havonta két alkalommal, hétvégenként. A tanfolyamot egy másik alapítvány finanszírozza, akik cserében az én szolgáltatásaimra tartanak igényt.
Megemlítem még, hogy ma kapta meg Manócskám március 2-ára a Dóri-házban tartandó farsangi bulira is a meghívót! Szóban persze már megtörtént a meghívás, és a jelmeztervezés is kezdetét vette, de most már "hivatalosan is hivatalosak" lettünk!
Szóval megindult az élet.

Ugyancsak pénteken a szomszédaink közül is volt látogatónk.
Erzsi néni, aki nyugdíjas zenepedagógus, már nagyon kíváncsi volt Dórikára.
Végre találkozhattak. Erre az alkalomra maga készítette kedves kis ajándékokat és faliképet hozott Manómnak.
Annyira jó volt látni és hallani, ahogy elbeszélgetnek.
Erzsi nénin látszott, hogy 40 évig foglalkozott gyerekekkel. Hamar kialakult köztük a "barátság".
(Erzsi néni nincs ellene az itthoni tevékenységemnek, pedig ő közvetlen mellettünk lakik.)

Az ébredés pillanatai.
Ezzel a géppel még nincs teljesen kibékülve Dórika.
A "csövek" túl merevek, és "többen is vannak", mint a régi gépnél, így nem tud forogni, csak az egyik oldalán aludni!!
Majd találunk ki valamilyen jó megoldást erre a problémára.
Pl. azt irányoztuk elő, hogy karácsonyra leszokik róla!







Délelőtt, amíg engem a főzés kötött le, Manócskám
hozzáfogott egy puzzle kirakásához.
Természetesen nem tudta még befejezni, de küzd vele.
Délután olvasott, zenét hallgatott, aztán játszottunk is, majd jött Bius, és ismét előkerült a puzzle. Mondanom sem kell, hogy egy másik. Így már kettő nincs befejezve, de legalább van mit elpakolnom.

Nyugodtan mondhatom, hogy remek étvágya van a Drágámnak.
Ami pedig szinte újdonság, hogy nap közben is eszeget, és ennek ellenére a fő étkezések alkalmával is elegendő mennyiséget elfogyaszt.











Ő is elégedett most az ízekkel is, és azzal is, hogy ő állítja össze az étlapot.







Most pedig lassan eltelik az első itthoni hétvége is.
Holnaptól ismét új feladatok várnak ránk.
Dórikámnak is kezdődik az "iskola". Igaz, hogy házi tanítással, de ez is más lesz, mint a kórházban.
Remélem minden alkalommal sikerül jó és jobb híreket megosztanom a blogunkban.
Mindenkinek eredményes és szép hetet kívánunk.

Célközelben

Szeretettel köszöntök Mindenkit!

Régen írtam ekkora örömmel blogot!
Azt gondolom, már senkinek sem lesz újdonság, de leírhatom, hogy kézzelfogható közelségbe kerültünk ahhoz, amit néhány nap híján két éve várunk. Dórikám végre újra otthonába kerülhet. Csupán a formaságok, néhány szerződés és nyilatkozat szükséges hozzá.
Most, hogy itt állunk a cél előtt, szinte el sem tudjuk hinni, hogy mégis megtörténhet az, ami olyan lehetetlennek látszott. Csodálatos érzés! ...és még csodálatosabb lesz a végső beteljesedés után.
Kicsit azonban szeretnék visszatekinteni az utolsó néhány napra, amit még Pesten töltött(ünk).
Egy hete vegyes információk jutottak el hozzánk. Nem tudtuk mi lesz, de már nagyon készültünk az útra.

Én is megismerkedhettem (egyelőre) nélkülözhetetlen társunkkal, az lélegeztető géppel, amit Dorcsi ekkor már 4 napja használt.
Csinos kis masina, de jobb lenne vele kiállításon ismerkedni. Az első alkalommal okozott némi gondot, mert "kissé" érzékenyebb, mint a másik volt. Mostanra azonban egészen jól kiismertük a "drágát". Ez utóbbi jelző minden tekintetben igaz rá!

Vasárnap Magdika egy picit megigazította Manócska haját.
Muszáj volt néhány centimétertől megszabadítani, mert nem mostanában járt fodrásznál, és bizony a hajvégek hagytak némi kívánnivalót maguk után.
Amint azonban a mellékelt ábra is mutatja, maradt még neki bőven.

Délután megérkezett Helga, akivel természetesen nem lehetett kihagyni a társasozást.
Nagyon boldog volt Dórika, hiszen már régóta várta ezt a találkozást. Telefonon ugyan többször is beszéltek, de az mégis csak más, mint élőben.





Amikor vasárnap eljöttem a kórházból, még mindig nem tudtam semmit. Fogalmam sem volt arról, hogy mikor hozzák Dórikát Pécsre.
A kételyek hamar eloszlottak, mert hétfőn telefonált Manó kezelőorvosa, hogy mehetek is vissza, mert minden kész a szállításhoz, a mentőt megrendelték, akik 48 órán belül vállalták a szállítást. Nekem csupán cuccait kell elhoznom. Ez már jól hangzott, bár senki sem tudta, hogy mikor is lesz ez a költözés pontosan.
Aztán kedden délelőtt egyszerre érkeztünk a mentősökkel a kórházhoz. Ezt a váratlan várt tényt a nővérkék is az utolsó pillanatban tudták meg, hiszen alig egy órával korábban beszéltem Manóval, aki még akkor sem tudta, hogy kedd vagy szerda lesz -e a szállítás napja. Ennek következtében eszeveszett pakolás vette kezdetét. Tekintettel arra, hogy a cuccok zömét a gépek tették ki, nemigen lehetett korábban hozzálátni.
Végül minden a helyére került. Jó szokásunkhoz híven, ez alkalommal is sikerült megpakolni a mentőt. Apróbb dolgok nem nagyon maradtak, mert azokat folyamatosan hordtam haza, de egy köbméternyi eszköz plusz a kerekesszék és azért néhány szatyornyi ruha maradéktalanul kitöltötte a mentőben rendelkezésre álló helyet. Szerencsére a mentősök engem is elhoztak, így nem kellett külön utaznunk.
A búcsúzkodásra nem sok idő maradt. Meg kell mondani, hogy bármennyire is vártuk ezt a percet, bizony elszorult a szívünk, amikor elköszöntünk. Sok időt töltött ott Dórika, -sőt én is-, sokat kaptunk a kórháztól, "kicsit" összenőttünk a személyzettel. Nagyon megszerettük őket. Voltak közben kisebb-nagyobb gondok, ami természetes, és az lett volna csoda ha semmi sem történik, de összességében rendben volt minden. Hálásak vagyunk az ott töltött napokért, és köszönettel tartozunk mindenért. Én főleg azért, mert visszakaphattam a lányom, amit sokan nem tudtak elképzelni. Őszinte szeretettel gondolunk mindenkire, akivel kapcsolatba kerültünk, és nem fogjuk elfelejteni Őket! Mint emberek nagyon fognak hiányozni!!
Dél körül elindult velünk a mentő, elhagytuk Pestet. Az út első felében Dórika emlékezett vissza és sorolta a neveket, fájlalta, hogy volt olyan, akitől nem tudott elköszönni.
Nemcsak a kórház dolgozóitól kellett búcsút venni, hanem a pesti barátoktól is. Zsófitól, Katától, Krisztiéktől, és Janitól, aki már nem tudott odaérni az indulásunkig. Reméljük azonban, hogy hamarosan viszontláthatjuk Őket is, és nem a kórházban.
Fél háromkor érkeztünk Pécsre. Először ide, a lakásunkhoz jöttünk, hiszen a rengeteg holmit ide kellett szállítani, mert az intenzív osztályon csak a legszükségesebb cuccoknak van hely. Ezt az alkalmat megragadva Dorcsi is megtekinthette otthonát. Csupán néhány percet töltött itt, de az nagyon nagy boldogsággal töltötte el. A beépített szekrények kivételével körbemászta a lakást, és elégedett volt mindennel.  Aztán mentünk a klinikára. Szeretettel fogadtak bennünket, de mint kiderült, csak szerdára vártak. Ez azonban nem jelentett semmilyen fennakadást. Gyorsan berendezkedtünk, ami abból állt, hogy Dórika bekerült az ágyba, a gépeket pedig beállítottuk. Nem sokkal érkezésünk után megjött az első látogató is Ági személyében. Sokáig nem maradhatott, de jól esett a jelenléte.
Dorcsi könnyedén megszokta az új helyét, nagyon kedves volt mindenki vele (is).
Szerdán aztán már mozgalmasabb volt a nap. Bius kezdte a látogatások sorát. Ő még előttem érkezett, mert nekem közben jócskán akadt tennivaló. Aztán Editke, a szoc.munkás tett nála látogatást, ő már hívatalos minőségben is.

Kicsivel később "bogyesz" Zsuzsinak örülhetett Manó.
Rövid látogatás volt, de annál örömtelibb. Már fél
éve nem találkozott a két boszi egymással.

Zsuzsi még ott volt, amikor megérkezett "Vacsuti" Judit.
Annyira jó volt őket együtt látni.
Természetesen innentől nem a komolyság dominált a kórteremben. Szerencsére!
Azt viszont nagy örömmel jelentem, Dórika kifejezetten jó állapotban van, s már egyre "türelmetlenebbül" várja a hazatérését.
Valaki csodálkozik ezen?

 Ha azt írnám, hogy pirsing behelyezésre várnak, úgy sem hinné el senki!  

Nem is tudom eldönteni, hogy ezek a szép nyelvek kinek a tiszteletére kerültek így "házon kívül".
Lehet, hogy az olvasóknak szól???
Gyanítom, hogy nem! Viszont rajtam kívül más nem volt ott! Akkor?... Jézusom!!

Ez egy gyönyörű pillanat!
Dórika arcára is minden rá van írva!

 
A látogatások a többi napon sem szűntek meg.
Sokkal nagyobb könnyebbséget jelent számomra is, hogy a közelemben van Dórika, hiszen így minden nap találkozhatunk.
Délelőttönként elég nagy "nyüzsi" van Manó körül, gyógytornászok, és hallgatók látogatják, így nem olyan unalmas az élete. A szabad óráiban pedig zenét hallgat, és olvas. Biustól kapott egy könyvet, aminek annyira találó a címe, "Boszik az iskolapadban".
Mondanom sem kell. hogy nagy vehemenciával kezdett az olvasásába.

Azt is örömmel kell tudatnom, hogy Manómnak rendkívül jó étvágya van.
A hazai mellett, még a kórházi ételeket is szépen elfogyasztja. (Állítása szerint egészen ízletesek.)

Biussal és a "boszis" könyvvel.
Olyan jó érzés látni, hogy jó kedve van.

Ma kora délután megérkeztek a bohóc doktorok is.
Kíváncsian várta őket, nagyon érdekelte, hogy itt Pécsen milyenek a bohócok.
Pesten már nagyon ismerte őket. Volt ideje megszokni a társaságot.
A végén elégedettnek bizonyult annak ellenére is, hogy itt jóval kevesebb időt tölthettek nála.



A mai napon megtörtént a helyettesítő szülők vizsgáztatása. Természetesen sikerült nekik! Ez a momentum
is feltétele volt a hazaadásnak. Ezzel kipipálhattunk minden szükséges előírást. Gyakorlatilag valamennyi akadály elhárult Dórika kiadását illetően. Az intenzív osztály orvosa szerint, akár már a hét közepén itthon lehet a Manóm.
Egy pillanatra visszatérek a helyettesítő szülőkhöz. Judit és Bianka vállalta ezt a nem kis felelősséggel járó feladatot. Ezért úgy gondolom, a legkevesebb, hogy ezúton is köszönetet mondjak nekik. E nélkül Dórikát nem hozhatnám haza, tehát nagyon sokat tettek azért, hogy a lányomnak újra legyen igazi otthona.  
Nagyon köszönöm Nektek, amit értünk tettetek!!!!
Szóval, hamarosan új időszámítás kezdődhet számunkra. Tisztában vagyok azzal, hogy meg kell tanulnom egy új életformát, amelyet eddig még nem gyakorolhattam. Voltunk már egyedül, de nem ebben a formában. Akkor még Dórika "mobil" volt, könnyebben mozogtam én is. Ez megváltozott. A mozgástere némileg mindkettőnknek beszűkült. Új kihívásokkal kell szembenézni. Természetesen felkészültem rá, örömmel állok a feladatok elé. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de mindenképpen szép és nemes kihívásnak tekintem! A lányom rengeteg erőt ad, és amit érte teszek, az nem lehet áldozat!
Szeretnék néhány nap múlva ismét jelentkezni, de már azzal a hírrel, hogy Manó itthon van, és olyan fotóval, amelyen birtokba veszi a szobáját.

Várakozás

"A szakadék szélén álltam, aztán hatalmas lépést tettem előre."
                                                                                  (SzI)

Szeretettel köszöntök Mindenkit!

Egy megjegyzéssel, illetve kéréssel szeretném kezdeni, ami nem kellemes, de úgy érzem kötelességem megtenni.
Aki azért olvassa a bejegyzéseket, hogy a rólunk, és esetleg barátainkról leírt információk alapján valakinek kellemetlenséget okozzon, azt nagy tisztelettel arra kérem, inkább ne látogassa a blogot!
Köszönöm!

Mondanom sem kell, hogy nem így terveztem.
Azt ígértem, hogy gyakrabban fogok jelentkezni. Ez nem így történt, noha időm lett volna rá.
Nem is a lustaság gátolt meg az írásban, egyszerűen nem éreztem úgy,  hogy összeállt annyi "irodalom", hogy érdemes legyen megjelentetni.
Abban bíztam, hogy Dórikát hamarosan hazahozhatom, és akkor lesz miről írni.
A körülmények úgy alakultak, hogy még mindig egyedül vagyok itthon.
A legutóbbi jelentkezésem óta azért mégis akadt némi változás, amit akár előrelépésnek is nevezhetnénk.

Mindenekelőtt az egyik legfontosabb esemény az volt,hogy a szakmai kollégium is elfogadta az anyagunkat, és megkezdődtek az egyeztetések a Bethesda kórház, valamint a pécsi klinika között. Aztán vártunk, és vártunk. Végre kaptam egy telefont, hogy Manót hamarosan, talán napokon belül ideszállítják, és legalább a közelben lesz, nem kell utazgatnom olyan messzire. Erre készültünk, szinte minden cuccát hazahoztam. A tüdőgyulladásból is szépen kilábalt.
Aztán jött a következő telefon, ami már korántsem esett olyan jól. Dorika átkerült az intenzív osztályra.
Mindössze annyit tudtam, hogy megnőtt az oxigénigénye, és egy álmatlan éjszaka után visszakérte magát a gépre, de mivel más tünetei nem voltak, jobbnak látták az ITO-ra való áthelyezést, ahol körül tudják járni a a problémákat. A szükséges vizsgálatok megtörténtek, új gyógyszert kapott,és folyamatosan figyelemmel kísérik. Tegnap aztán megérkezett az új lélegeztető gép is, (névnapi ajándék), amivel eltöltöötte az első éjszakát. Mai beszélgetésünkkor elmondta, hogy kicsit furcsa, leesik róla, nem úgy forog ahogy szeretne, stb. Ami megnyugtat, hogy a legjobb kezekben van, hiszen Liszkai doktor úr kezeli és állítja be neki a gépet. Ma délelőtt sikerült vele is beszélnem. Mindent elmondott, amit tudnom kell a gépről is és Dórikáról is. Azt örömmel jelentem, hogy Manó a körülményekhez képest jó állapotban van. Tegnap történt nála némi fülészeti beavatkozás is, ami kissé fájdalmas volt számára. Nagyon meg tudom érteni.
A doktor úr elmondása alapján az is lehetséges, hogy Dorcsit hamarosan lehozhatják Pécsre, akár napokon belül, s ez gyakorlatilag az itteni klinika fogadóképességén múlik.
Sajnos, az ITO-s ellátás némiképpen megváltoztatta a napjait is, hiszen oda rajtam kívül nem mehet be senki. A rehabon azért voltak rendszeres látogatói, pl.Jani hetente kétszer is ment hozzá, de a mozgástere is nagyobb volt. Pillanatnyilag nagyon unatkozik. Nekem pedig már a hétvégi látogatás is okoz némi problémát, nemhogy naponta tudnék menni hozzá. Beszélni szoktunk telefonon, s most már gyakorta és egyre türelmetlenebbül elhangzik a "meddig" és "mikor" kérdés. Azt gondolom, ezen sincs semmi meglepő. Az a legnagyobb baj, hogy nem tudok konkrétan válaszolni neki. Szerintem az ígérgetésekből már teljesen elege van. Akárcsak nekem!

Összefoglalva, Manócska pillanatnyilag kielégítő állapotban, némiképp türelmetlenül, de még mindig óriási kitartással várja a hazajövetelét. Én pedig bár idegileg (is) kissé kimerülve reménykedem abban, hogy ez a pillanat már nem sokat várat magára.

 Ez a kép az ITO-n készült most 4-én. Azt gondolom, a mosolyában benne van az erő és a kitartás.
Manó üzenete: "Mindenkit puszilok!!"
  Én átadtam!

Egy gondolat a végére. Nagyon szépen köszönöm az érdeklődő telefonokat és a biztatást! Ez nagyon jól esik mindkettőnknek!

Új év, régi vágyak !

Szeretettel köszöntök Mindenkit!

Ez lesz az év első bejegyzése, így ezúton is kívánunk mindenkinek nagyon boldog új esztendőt, kitartást és sok-sok erőt.  Azt hiszem mindannyiunknak szüksége lesz rá!
Szerettem volna már ekkorra valami konkrétumot írni arról, hogy mikor válik Dórika fizikai értelemben is pécsi lakossá, de sajnos még mindig nem tudok semmi pontosat. Ami biztos, hogy az anyagunkat a kórház továbbította ahhoz a professzorhoz, aki kimondja az áment. Azt azonban nem tudom, hogy milyen hosszú az ima.  Most már tényleg ideje lenne a végére érni ennek a tortúrának. Manócskám türelme is kezd fogyogatni, és bizony úgy érzem, az enyém sem végtelen. Arról pedig jobb nem is beszélni, hogy a Pestre történő feljárások is igen komoly veszélybe kerültek.
Valamikor az ősszel -amikor Janitól és barátaitól megkaptuk azt az anyagi segítséget, amelyet megírtam és ami nélkül sehol nem lennénk- valaki megjegyezte, hogy milyen jó nekünk. (Nem szeretném pontosan idézni.)
Persze nem gondolom, hogy akkor is cserélt volna velünk, de most vajon vállalná-e ezt a helyzetet?! Most is olyan jó??  Nem titok, hogy a havi bevételünk az útiköltséget sem fedezte volna. A többiről nem is beszélve.
Teljesen nyilvánvaló,hogy segítség nélkül nem tudtam volna megoldani még a látogatásokat sem. Vagy, hogy csak megemlítsem a két ünnep között megejtendő kötelező segédeszköz vásárlást, amelyek az eltört, elveszett cuccokat hívatott pótolni. Ezek összege közelített a 100 ezres nagyságrendhez. Ugye mondanom sem kell, hogy természetesen baráti kölcsönből tudtam ezt az üzletet lebonyolítani. (Azt meg végképp nem gondoltam, hogy ilyen sokáig elhúzódik a dolog, mint ahogy azt sem, hogy ilyen helyzetben is lesz, aki irigykedve tekint ránk.)
Tényeket írtam, nem panaszkodásnak szántam soraimat. Elsősorban! Másrészt azért, hogy felvezessek egy mesét, amelyet korábban nem akartam megírni, sőt az egyik bejegyzésemben azt mondtam, hogy nem fogom többé megemlíteni az esetet. Aztán az érintettekkel (egy kivétellel) történő egyeztetés után úgy határoztunk, hogy megszületik ez a kis meskete. (Dórika összeállításában, kicsit formázva.)
                                                      Igaz mese felnőtteknek
Élt valahol apukájával az Alföld közepén egy tündéri kislány. Gyengécske volt, de eleven és vidám. Nyugodtan mondhatjuk, hogy örökmozgó. Nem voltak gazdagok, de megvolt mindenük, ami a boldogságukhoz szükségeltetett. Ez annak ellenére is így volt, hogy a "család" kifejezés már csupán csak a fogalomtárukban létezett. Céljuk volt egy saját házacska megteremtése, mert a korábbi otthonuk épp a gyengeség felderítésének áldozatául esett.
Történt egyszer, hogy a kislány nagyon megbetegedett, kórházba került. Ez korábban is többször előfordult, de mindig gyors volt a visszatérés. Ekkor azonban másképp történt. A betegség makacsnak és nagyon tartósnak bizonyult, ágyhoz szögezte a kicsi lányt. Minden megváltozott. Teltek a napok, a hetek a hónapok, az összegyűjtött pénzecske egyre gyorsabban kopott, míg aztán teljesen el is fogyott. Sőt, a megváltozott körülmények miatt utánpótlásra sem nyílt lehetőség. Az idő pedig haladt, a körülmények szinte semmit sem változtak. Gonosz varázslat  telepedett rájuk, nem térhettek otthonukba vissza.
Mi több, mindenük semmivé lett.
Egyszer aztán szerencse köszöntött rájuk. A hosszú kórházi bentlakás alatt, lehetőséget kaptak arra, hogy pihenésképpen családias körülmények között töltsenek el egy hónapot, majd röviddel később még kettőt.
Nagyszerűen teltek ezek a napok. A kislány különös képességekkel és vonzerővel volt megáldva, ennek köszönhetően gyűltek a barátok, jobbnál jobb embereket ismertek meg. Nem volt ez másképp az utolsó hónapban sem. Csoda történt! Emberi alakban egy jóságos manó kereste meg őket azzal a szándékkal, hogy anyagilag támogatást nyújtson a normális életbe való visszatérésükhöz. Nagy volt az öröm! Gyorsan barátság szövődött a kislány és apukája, valamint a manó között. A látogatások gyakorivá váltak, sőt ennek a manónak sok-sok társa is csatlakozott a támogatók táborába. Minden látogatáskor gyümölcsökkel, sütivel, édességgel felpakolva érkezett a manó, és ilyenkor nemcsak a kislánynak hozott, hanem az őt éppen akkor körülvevő sokaságnak is. A barátok örültek ennek, de mint mindig, a jó tündérek között is akadt olyan, aki álarcot viselt. Az utolsó úgymond búcsú napon a kislány egy addig általa még nem látott pénzt kapott a manótól útravalónak, egy 100 euróst. Nagyon boldog volt, örömmel mutogatta a pénzt mindenkinek, majd végül a szobájában, a nagy becsben tartott ékszeres dobozkájába helyezték el.
A búcsú-parti, ami játékokból állt folytatódott. Közben a jóságos manónak mennie kellett, és a kellemest a hasznossal összekötve dolga intézése végett az apukát is magával vitte. Ez idő alatt a házban segítő kezek
közreműködtek a másnapi induláshoz szükséges pakolásban. Estéhez közeledett az idő, amikor az apuka is visszatért. A társaság már megfogyatkozott, és megérkezett az éjszakai váltás is. A kicsi lány szerette volna megmutatni a nem rég kapott bankót, de annak csak a hűlt helyét találták az ékszeres dobozban.
Kisebb kétségbeesés, kérdések, mindennek az újra kipakolása következett. Az euró nem került elő.
A kislány eleinte a szerencsekövére gyanakodott, és úgy gondolta, hogy az tüntette el, mert a kő biztosan úgy vélte,hogy elég sokat adott, és ez már nem szükséges. Később azonban belátta, hogy valamelyik tündér gondolkodott hasonlóképpen. A kicsi lány szomorú lett, nem a pénz miatt, hiszen annak értékét még nem is tudta pontosan, hanem azért, hogy akiket ő nagyon szeretett, azok közül valaki megcsalta, valaki elvette valamijét, ami neki sokat jelentett. Óhatatlan találgatások kezdődtek. Senkiről sem tudták feltételezni, hogy ilyet tenne. Aztán ahogy telt az idő, a megfejtés is világossá vált. Már pontosan tudják mind a hárman (a jóságos manó, a kislány és az apukája), hogy melyik tündér viselte az álarcot. Gyakorlatilag azóta nem része az életüknek, nem tudnak róla szinte semmit, hiszen a nagy ígéretei ellenére azóta sem jelentkezett.
A kicsi lány azt mondta, Ő nem haragszik rá. Az apuka sem. Tudják jól, hogy ő sem rossz ember, csak hirtelen megtévedett. Mindenkivel előfordulhat ilyen. Csupán azt fájlalják, hogy a kicsi lányra azóta rá sem nézett. De egy névtelen "Bocsi" is megtette volna.
A kislány azt mondta fejeződjön be ez a mese úgy, mint ahogy kezdődni szokott. Ez a 100 eurós hol volt, hol nem volt.
Egy kivétellel mindenkitől szeretnék elnézést kérni, amiért ilyen hosszan írtam azt a sztorit, amit már egyéb formában részletesebben is "publikáltam". Azt gondolom, csak a vége volt új.
Írhattam volna egyszerűbben is. Azért készült ebben a formában, mert egyrészt Dórika így akarta, másrészt egy kicsit feleleveníteni a "megtévedt tündérben", hogy kitől vette el az ajándékot. Bár ezt bizonyára jól tudta, hiszen nagyon sokat beszélgettünk vele erről.
Bízom abban, hogy továbbra is olvassa a blogot, és sikerült a tudomására adni, hogy nem ismeretlen a kiléte. Dórika elől elbújhat, de azt gondolom, a lelkiismerete elől nem. Így meg végképp nem.
Viszont nem ez volt az elsődleges célom a bejegyzéssel, ezért visszatérek a napi eseményekhez.
 

A két ünnep között visszaköltöztünk a rehabra, már ki tudja hanyadszor. Ott búcsúztattuk az ó évet. Reggel némi szerpentinezéssel kezdtük a napot.

Nem volt különösebben nagy buli, de azért volt pezsgő (kölyök), virsli, süti, és nagy Metró-parti.

Estig a még rajtunk kívül bent lévő gyerekek szülei is ott maradtak, hogy együtt fogyasszuk el az "ünnepi vacsorát".




Manócskám jól érezte magát, én ezt az Ó év utolsó és az új év első óráiban nem mondhattam el magamról, mert valami (rajtam gyorsan átsuhanó) vírus következtében szinte az összes testnyílásomon folyt valamilyen lé.
(Természetesen és szerencsére mindegyik "féle", jól elkülönítve, és a megfelelő helyről.) Bocs! Ez nem kifejezetten illedelmes sztori.
Ez a jelenség szinte mindenkin kijött, aki ott tartózkodott. Dorcsit elkerülte.
Délutánra már "jól" éreztem magam én is.
Az első hét nem hozott semmi eget rengető érdekességet. 

Ezek után eljött a hétvége, amit pici lányom már alig várt.
Szombaton (7-én) az Operába mentünk a Diótörő előadására.
A jegyeket Jani kedves barátaitól Brunczvik Mikitől , feleségétől Ildikótól, és leányuktól Csillától kaptuk.
Taxival mentünk-jöttünk, amit Jani intézett nekünk. Mindannyiuknak szívből köszönjük.

Az Operaházban Csilla már várt bennünket, majd egy kolléganőjének kalauzolása mellett (a kerekesszék miatt hosszabb bolyongás után) elfoglaltuk a helyünket.









 Dórika csak ámult a gyönyörű látványtól.
(Milyen érdekes! A fentebbi kép szélén látható hölgy
37 éve az általános iskolában volt ének és töri tanárom. A fiát, aki színész lett pedig már én is tanítottam. 20 éve nem találkoztunk! Most az előttünk lévő széken ült.)

Manócska még soha nem látott balett előadást, de hihetetlenül élvezte.
Először csodálkozott a nyitány alatt, hogy miért nem megy fel a függöny, aztán kb.1/2 óra múlva megkérdezte, hogy "ebben nem énekelnek?" s miután ezt megbeszéltük, teljes figyelmet fordított a darabra.

Az előadás után sor kerülhetett egy közös fotózásra
Csillával, akitől egy igazi Diótörő bábut is kapott.
Még egy rövid ideig beszélgettünk, aztán jött értünk a taxi.

A kórházi szobában már a havi műsort nézegeti, amit szintén Csilla adott neki.
Miután megbeszélték, hogy nézzen ki belőle olyan darabot, amit szívesen megnézne, örömmel szemezgetett.
(Ha legközelebb is megyünk, akkor nem utólag fogom neki elmesélni a történetet, hanem előre, és akkor nem kell töprengenie azon, hogy miről is szólhat.)

Végül egy kép, amelyen elégedettséget fejez ki ezzel a nappal kapcsolatban.









Igazából ennyi említésre méltó esemény történt velünk.
A blog írásának közepén beszéltem Manóval telefonon, sajnos megbetegedett, már akkor kapta az infúziót.
Mostanra tudjuk, hogy tüdőgyulladása van, de azt is tudjuk, hogy gyorsan leküzdi ezt is.
Most megfelelően erősnek találom, és ezt bizonyítja az is, hogy képes közlekedni a Gyuszival a hátán is.