Szeretettel és Tisztelettel köszöntünk Minden (régi és új) Olvasónkat!
Hosszú ideje nem került sor bejegyzésre, s annak ellenére, hogy korábban azt írtam, szeretném, ha a blog tovább élne, az utolsó megjelenítés után megfordult a fejemben, hogy abbahagyom az írást.
Ezt a gondolatot nem a lustaság, vagy éppen valamilyen sértettség ébresztette fel bennem, hanem a lelkemben támadt zűrzavar, amit -nem tagadom- az a bizonyos e-mail, és azt követően a feladójának reakciója, valamint a vele lebonyolított többszöri e-mail váltás idézett elő.
Ezek tartalmát nem szeretném részletezni, de annyit mindenképpen megosztanék a közzel, hogy "tisztességesen" kiosztottak, többek között azért, mert a hölgyet, vagy urat, - a neméről úgy nyilatkozott, hogy az teljesen mindegy - lejárattam, megszégyenítettem a nyilvánosság előtt, humorizáltam a tudatlanságával, és majdhogynem butának állítottam be.
Válogatott trágárságok közepette azt is a tudomásomra hozta, hogy nagyon sokan értenek vele egyet, valamint elvárja, hogy a következő "blogban" kérjek a tetteimért bocsánatot.
Nos, én átolvastam az akkori bejegyzést, de sehol nem találtam benne olyan részt, ahol a tudatlanságról írtam volna. (Az más kérdés, hogy bemásoltam a levelét, s ez sokakat némi következtetésre ösztönzött. Erről valóban tehetek!) Ezek után nem értettem, hogy miért kell bocsánatot kérnem anonim Írónktól, de ha ezzel megnyugtatom Őt, s azt a sok embert, aki vele egyetértett, akkor legyen!
A kérdéses e-mail írója nem tudatlan, és nem buta ...(?), -már bocsánatot kérek!
Ezzel a vele kapcsolatos dolgokat magamban megpróbálom lezárni, és igyekszem nem foglalkozni a véleményével.
Csupán még egy tanácsot szeretnék adni neki is, és a vele egyetértőknek is. A bejegyzéseimet nem kötelező olvasni, senkinek sem küldöm el névre szólóan az írásokat. Higgyék el, nem leszek szegényebb azzal, ha nem nyitják meg az oldalt!
________________________________________________________________________
Ezek után megpróbálom összefoglalni az elmúlt négy hónap eseményeit. Mindezt természetesen a teljesség igénye nélkül teszem, hiszen nem készítettem jegyzeteket, esemény pedig akadt bőven.
Abban azért bízom, hogy a leglényegesebbek nem maradnak ki.
Amikor utoljára jelentkeztem, akkor még Dórikának hátra volt a harmadik osztályos vizsgája. Már nagyon sokan tudják, de szeretném ha itt is nyoma maradna, nagyon szépen teljesített. Noha kicsit izgult előtte, nagyon várta azt a napot. Külön élményt jelentett neki, hogy kivételesen Ő "ment" az iskolába, és nem hozzánk jöttek a pedagógusok. Kissé "megizzadt" mikorra végzett a tantárgyakkal, de örömmel vette tudomásul, hogy néhány nappal később megkezdheti az alsó tagozat utolsó évfolyamát.
Így ért véget az augusztus. Illetve történt még valami augusztus végén, ami talán még nagyobb örömet okozott Manónak, mint a leendő negyedik osztály, de erről kicsit később ejtenék szót.
Az utóbbi bejegyzésekben megemlékeztem az évfordulókról. Nos, azt gondolom, hogy a szeptembernek mindenképpen kiemelt helyen kell szerepelnie e tekintetben.
Egy éve nyitotta meg kapuit a Szemem Fénye Alapítvány második Hospice háza a Tábitha.
Első "lakóként" érkeztünk oda, és erről gyakori rendszerességgel be is számoltam. Most mégis szeretném felidézni néhány (már ismert) képpel azokat a napokat, hiszen az ott töltött idő alatt történt olyan változás az életünkben, ami lehetőséget adott az "új" életünk megteremtésében.
Nélkülük azt hiszem nem valósulhatott volna meg az egyik legnagyobb álmunk, mégpedig az, hogy hazaköltözhessünk.
Ehhez kapcsolódik az augusztus végi esemény is, amelyet csak érintettem.
Dórikával Pestre kellett utaznunk. Erről Janival beszéltem telefonon, aki megígérte, hogy ha ideje engedi, megkeres bennünket.
Miközben a Déli pályaudvarnál várakoztunk, többször is "kódolt" beszélgetést folytattunk, így Manó semmit sem sejtett a készülődő meglepetésről. Az utolsó pillanatokban már takarni kellett a kilátást is.Nem tudom leírni azt a pillanatot, amikor Dórika meghallotta Jani hangját, aki szabad ülőhely iránt érdeklődött. Hitte is meg nem is, hogy ott áll előtte az az ember, akit az első találkozásuk pillanatában úgy megszeretett. Véleményem szerint , a nyár egyik legszebb pillanatát élte át akkor.
Sajnos nem volt sok idő az örömködésre, mert nekünk is indult a vonatunk, s Janinak is mennie kellett.
Ez a félóra azonban ismét felejthetetlenné vált! És! A hazáig tartó 3 órányi utat is volt miről végigbeszélni!
 |
| Nevezetes kép: Válasz az "Ugye jó társaság voltam?" kérdésre |
A következő képek a Tábithában töltött idő emlékeit idézi.
Örömmel és szeretettel gondolunk az ottani dolgozókra, látogatókra, s mindenkire akiket akkor megismertünk.
A törökbálinti "évforduló" után lépjünk előre 12 hónapot.
Ez a szeptember, ha nem is hozott annyi érdekességet és újdonságot mint az egy évvel korábbi, mindenképpen eseménydús volt.
Indult a tanév kezdéssel.
Az esetünkben ez rendhagyó módon történt. Az igazgató nő (Katika) és Detti jött el hozzánk, hogy megbeszéljünk minden apró részletet.
Dórika is -mint általában minden kisdiák- nagyon várta az új tankönyveket. Az első "tanítási napon" aztán meg is kapta azokat. Gyorsan szemügyre vette valamennyit, majd nekiállt a mélyebb tanulmányozásnak. Ez a lelkesedés eltartott legalább három napig. A jó barátság a könyvek és közötte azóta is megmaradt, de már csak annyira "zaklatja" őket, amennyire éppen szükséges. Ez nem azt jelenti, hogy nem tanul szívesen, csak más elfoglaltságok is egyenlő szerepet kapnak a kötelező ismeretszerzéssel. Eddig három felmérőt írt, és mind a három jeles lett. (Az egyik csillagos ötös!)
Aztán nincs új a nap alatt! Tovább tartott vesszőfutásunk a kanüllel. Korábbi bejegyzésemben írtam, hogy egy kedves ismerősünk segítségével megoldódott a kanül-problémánk. Nem sokáig örülhettünk az új "szerkezetnek", mert az egyik éjszaka teljesen váratlanul -bár, soha nem várunk hasonlót sem- eltörött, majd darabjaira hullott. Aprócska kétségbeesés suhant át felettünk, mert attól tartottam, hogy a letört darabkák bekerülhetnek a légcsőbe, aztán ki tudja, hogy ott milyen galibát képesek okozni. Az első "beavatkozás" sikerrel járt! Le tudtam szedni a gépről Manót úgy, hogy semmilyen kárt nem tettem benne! :-)
Aztán hívtam a mentőket és rendeltem egy orvost is -vélelmezve, hogy nagyobb rutinja lehet a kanül-cserében mint nekem. Nos, az a mai napig nem derült ki, hogy e téren helytálló volt -e a feltételezésem, mert a doktor úr a fotel karján ülve drukkolt, és nézte végig amint elvégeztem a műveleteket. Az egyik mentős abban asszisztált, hogy tartotta Dórika fejét. Így átestem a tűzkeresztségen. Ez volt az első önálló komplett beavatkozásom. Nem egy nehéz feladat maga a csere, hiszen azóta már többször is végrehajtottam, s mindössze néhány másodperc az egész, (legutóbb 8 alatt végeztem vele), csupán a törött csonkok eltávolítása miatt aggódtam egy "kicsit", no és persze amiatt, hogy az volt az első. A mentőt is inkább biztonságból hívtam, hogy ha bármilyen oknál fogva mégis a klinikára kell mennünk -és valljuk be, hogy ennek megvolt a reális esélye,- akkor már kéznél legyen a megoldás.
A lényeg, hogy minden simán ment, és szerencsére volt itthon csere-kanül. Bizony nagy bajban lettem volna, ha ez két nappal korábban történik, mert akkor még a sterilizálóban volt, amit fel kellett használnom.
Természetesen ez a kis malőr megint csak megtépázta az amúgy sem jól álló családi költségvetést.
Ezt már tudom kezelni, (ellestem a technikát a kormánytól) és kiadtam magunknak egy megszorító csomagot.
Aztán később még egyet, majd mindez tovább folytatódott.
Az elmúlt hónapokban (július, augusztus) az is nyilvánvalóvá vált, hogy Dorcsinak baj van a szemével. A Judittal vívott PS-csaták közepette ugyanis kiderült, hogy alig látta a TV képernyőjén a szimbólumokat, sőt mondhatni, hogy egyáltalán nem látta azokat. Emiatt igencsak indokolttá vált a szemészet felkeresése. Mit mondjak? Nem volt egyszerű időpontot kapni, ezért csak szeptember közepén tudtunk vizsgálaton megjelenni. Ott aztán egyértelművé vált, hogy Manócska immáron rövidlátó lett. Azonnal felírták neki a szemüveget (-2, -2,5). A szemészet elhagyása után lelkesen siettünk az első optikushoz, aki utunkba esett. No, eddig ment simán a dolog! Amikor ugyanis megmondták a szemüveg árát, én kis híján dobtam egy hátast. (Nekem is van szemüvegem, igaz csak olvasó, és abból is a TESCO-gazdaságos, -a "jobbik" fajta-, és arra nem gondoltam, hogy hozzávetőlegesen több mint tízszeresére taksál a szakboltokban beszerezhető látóka.) Gondoltam is, hogy ez egy méregdrága üzlet, majd keresek másikat.
Hamar megértettem, hogy évtizedekkel le vagyok maradva az árak területén. (Azért akadt olyan hely is, ahol volt akciós olcsó keret, de annak a méretét tekintve kb a fele is elég lett volna Dorcsira.) Tudomásul kellett vennem, hogy ebből bizony nem lesz néhány napon belül vásárlás. Nem is volt, de "alig" két hónappal később (két részletben fizetve) meglett a szemüveg! Dórika nagyon örült neki, mert hirtelen tökéletesen látott. Én is megnyugodtam, mert kicsit tartottam attól, hogy amikorra ezt ki tudom fizetni, akkorra már nem is lesz jó.
Ugyancsak a szeptemberhez tartozik, hogy az iskola által kapcsolatba kerültünk egy konduktorral (Eszterrel), aki heti két alkalommal jön Dórit tornáztatni. Örömmel írom le, hogy komoly eredménye van munkájának, mert olyan dolgokat képes megcsinálni Manócskám, amire eddig képtelen volt. Természetesen nagyon akarja a javulást, nem panaszkodik, nem nyafog, és igazából az sem érdekli, ha éppen fáj neki egy-egy mozdulat. (Legutóbb már két fotel közt felhúzta magát és támaszkodással képes volt újra megállni a lábán, vagy pl. hanyatt fekve a füle mellé tudja emelni a karjait, ami eddig csak a testére merőleges helyzetig sikeredett!!) Türelmesen várjuk a további fejlődést! S ha már itt tartunk, Eszterrel kapcsolatban meg kell említeni, hogy a torna mellett egyéb területen is a segítségünkre van. Nevezetesen egy Dórikának egyedileg készített aktív kerekesszék beszerzésén fáradozik. Úgy tűnik sikerülni fog! Az ugyan tudott dolog, hogy Dorcsinak van elektromos széke, de ezt mindössze annyira tudja használni, hogy az erkélytől a bejárati ajtóig elgurul. Az utcán képtelenség vele közlekedni, (imitt-amott harckocsival sem lenne egyszerű), a tömegközlekedés pedig szintén lehetetlen a szék súlya, ill. a járművek alkalmassági foka végett. A babakocsis megoldásból már kezdünk kinőni, ezért nagyon örülnénk ha meglenne az aktív szék. (Mielőtt bárkiben felmerülne, hogy esetleg TB -re fel lehetne írni, elárulom, hogy gyermek széket nem támogatnak. De ha még támogatott eszköz lenne is, a miénk mellé akkor sem lehetne felírni.)
Az október megint egy évfordulót hozott. Egy éve lettem pécsi lakos! Akkor nem látszottam ki a felújítással járó munkákból, most ezzel nem kellett foglalkozni. A gondokból maradt bőven, de hol nincsenek? (Azért tudok egy-két helyet!)
Erre a hónapra is jutott némi kellemetlenség, de nem szeretném túlragozni, csak megemlíteni. Röviden arról van szó, hogy az egy évvel ezelőtt beadott lakásigénylésemnek a hivatalokban se híre, se hamva. Vagy legfeljebb az utóbbi, de arról sincs tudomásom. (Persze lakásban nem is reménykedtem, de egy éves igénylés után kaphattam volna hozzájárulást, ami nagyon sokat segített volna!)
Az, hogy ez nincs, az én hibám is, (nem jártam utána dolgoknak) de ennek ellenére nem értem, hogyan fordulhat elő ilyen!
Megemlítem még, hogy nálam is diagnosztizáltak egy "aprócska" betegséget, ami akkor egy kissé rosszul esett, -ma se vagyok tőle boldog- de ezzel sem szeretnék foglalkozni, nem szeretnék neki publicitást adni, legalábbis egyelőre nem. Én továbbra is pozitívan gondolkodom. Eredetileg novemberben lett volna egy műtétem, de az akkori labor eredményem miatt nem lehetett. Talán az év elején!
Emellett szerencsére "kellemes" dolgok is történtek velünk.
Sikerült végre Dórikának Takarékszámlát nyitni, ami azért ütközött nehézségekbe, mert az anyukája is kellett volna hozzá. Most megoldódott nélküle. Ez a számla nem egy nagy durranás, hiszen az abban elhelyezett minimális összeg azóta sem szaporodott, sőt, ha a vásárlóértékét nézzük, akkor bizonyára csak szám szerinti az egyezés, de legalább már van.
Nagy öröm volt számunkra az, amikor a hó elején el tudtunk menni néhány napra Nógrád megyébe a barátainkhoz is. Kaptam kölcsön egy autót, ami nélkül hosszabb időre képtelenség bárhová is eljutni, hiszen a kötelező "kellékeink" jelentős súllyal és méretekkel bírnak.
Ezt a kirándulást viszont kipipálhattuk. Már régóta terveztük, most megvalósult. Manó nagyon boldog volt. Ez a boldogság annak is betudható, hogy élete első "szerelmét" éli át, és mi éppen kiszemelt "áldozatáéknál" jártunk.
Ehhez a hónaphoz írandó még, hogy néhány napos riadalmat keltett egy alattomos és kellemetlen vírus, ami Manót is elérte, majd miután elég gyakran találkozunk, pár nap múlva rám is komoly hatást gyakorolt.
Ezt azzal viszonoztam Dorcsinak, hogy az időközben begyűjtött náthámat átpasszoltam neki. Szerencsére nem tartott sokáig ez a kellemetlenség sem.
Novemberből két fontosabb eseményt szeretnék kiemelni.
Az egyik, a Szemem Fénye Alapítvány szervezésében, "Középpontban a gyermek" címmel megtartott két napos találkozó és kongresszus volt. A rendezvénynek a Kodály Központ adott otthont. Külön megtiszteltetés volt számomra, amikor felkértek egy 30 perces előadás megtartására.
(Természetesen nem ezért számított kiemelt eseménynek.)
A fél óra alatt lehetőségem nyílt arra is, hogy a saját és a hozzánk hasonló sorsú családok napi problémáiról szót ejtsek.
A szép számmal megjelenő látogatók betekintést nyerhettek az első gyermek hospice, a Dóri-Ház dolgozóinak munkájába, megismerhették az intézmény nyújtotta lehetőségeket, és képet kaphattak arról, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdenie az alapítványnak ahhoz, hogy a rászoruló családoknak, gyermekeknek segíteni tudjanak. A két nap folyamán délelőtt előadások zajlottak, klubok működtek, délután pedig látogatásra nyílt lehetőség a Dóri-Házban.
A rendezvényeken részt vett jó néhány, a közéletben ismert személy is.
Azt nem tudom, hogy belátható időn belül, vagy egyáltalán ebben az életben történik -e valami intézkedés az ezzel kapcsolatos problémák megoldására, de amíg ilyen, és ehhez hasonló rendezvények lehetnek, addig reménykedünk! (A jelenlegi állami hozzáállást tekintve azonban nagyobb az esélye annak, hogy ezt a reményt magammal viszem a sírba!)
A másik említendő esemény, hogy mind a ketten szülinaposok voltunk. A sajátom csak annyiból volt másabb, mint a többi, hogy elértem a fél százat, és ez olyan "szép" egész szám. Ezen kívül semmivel sem lett se rosszabb, se jobb. (Gyorsabban ki lehet mondani!)
A számoknak ebben az esetben sincs különösebb jelentősége, sokkal inkább annak, ami mögötte van.
Az utolsó kettőt kórházban töltötte, ezért neki és új volt, hogy itthon fújhatta el a gyertyákat.
Életében először vágott fel tortát, neki ez is külön élményt jelentett.
Az szülinapját néhány barátunkkal ünnepeltük.
Nem volt nagy buli, de kifejezetten jó hangulatúra sikeredett.
Társasoztunk, egészen pontosan Activity -t játszottunk. Már önmagában mosolyra késztető ez a játék, de esetünkben a csapatok összeállításából adódóan szó szerint fetrengtünk a röhögéstől.
Kifejezetten jól éreztük magunkat.
Természetesen az ajándékok sem maradtak el.
Dórika egyik vágya volt, hogy egyszer legyen neki olyan mézeskalácsa, amelyiken rajta van a neve. Judittól megkapta!
Az óriási szív láttán tátva maradt a szánk. (Jó, hogy erről nincs kép!)
De kapott még, teás kancsót, pólót, társast, könyvet, karkötőket, nyakláncot,
édességeket, és fogalmam sincs, hogy még miket.
Szeretném még megjegyezni, hogy a jelenlévőkön kívül,
(Noncsi, Judit, Bianka, Dalma és én) többen is küldtek ajándékokat
vagy Judittal, vagy postai úton.
Így pl. Bea és Zsolti, Szesze,Zsuzsi, Erzsike, Toncsi, Icu, Marika, ...
és (elnézést kérek azoktól, akiket kifelejtettem, de már régen volt!) :-)
Azt már csak megemlítem, hogy a pezsgős koccintás nem
maradhatott el, s ahhoz bizony Manónak már nem
volt elég a kölyökpezsgő!
Mondhatom, hogy nagyon kellemesen záródott a november!
Az év utolsó hónapja eseménydúsnak ígérkezett, nem is csalódtunk benne.
Nagyon szépen indult a december.
Elsején délután, Judit érkezett egy csodálatos adventi naptárral.
Ilyet még nem láttunk!
Mint megtudtam, már hónapokkal korábban hozzálátott az elkészítéséhez. Iszonyatosan sok munka volt vele, de azt hiszem ez a képen is érzékelhető.
24 kis vászon "zseb", mindegyikre rávarrva valamilyen embléma, figura, vagy nevezhetjük akárminek.
Minden zsebben aprócska ajándékok. Kis mackó, mézeskalácsok, csokik, szaloncukrok, ékszerek, golyós toll, jegyzetfüzet, matrica, csipkéből készült harang és angyal, játékfigurák, díszek, és nem tudom még mik.
Dórika is csak ámult, és alig jutott szóhoz.
Gyorsan sor került az első zsebkiürítésére.
A "nyeremény" egy kis mackó volt.
Mindenképpen el kell mondani, hogy a naptár elkészítése mellett, még igen komoly szervező munkát is elvégzett Judit, hiszen a zsebek megtöltéséhez baráti körét is mozgósította.
Voltak olyanok, akiket személyesen nem ismertünk, de az ajándékaikat eljuttatták Judithoz, aki mindegyik ajándék mellé írt egy névvel ellátott kis címkét,amiről Dorcsi megtudta, hogy kitől is kapta.
Ezúton is szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, akinek része volt ebben a csodálatos meglepetésben.
A csodálkozás után játékpartira került sor.
Andi (Szesze) is elkísérte Juditot, és hozott magával egy IQ játékot, amivel órákon keresztül játszottak. Ezzel megkoronázták ezt a gyönyörű napot.
Sajnálom, hogy én már csak a végén lehettem jelen, mert dolgoztam. Ezért az átadás pillanatát, az első ajándék kivételét csak képről láthattam, a hangulatot pedig elmondás alapján éltem át.)
Meg kell még említeni a Mikulást, "aki" ugyancsak komoly aktivitást tanúsított csomagkézbesítés terén.
Érkezett küldemény Pestről, Bajáról, Héhalomból, Pécsről és környékéről.
Hálás köszönet a "Télapó" szolgálat munkatársainak!
A hónap többi napja a tanulás, a játék mellett komoly munkáról is szólt.
Lázas készülődés folyt a karácsonyi vásárra, amelyet a Mezőszél utcai Általános Iskolában tartottak.
Beindult a gipszkeretek öntése, festése, ment a dekoupage-olás,
készültek a koszorúk (ajtódíszek), mécsesek angyalok tucat számra, és még sok egyéb más.
Természetesen nem egyedül csinálta Dórika, komoly baráti és apai segítséget kapott.
Nagyon sokat segített neki Noncsi és Bianka, aki napokat töltött itt egyrészt azért, hogy kész legyen minden, másrészt pedig, hogy a távollétemben vigyázzon Manóra.
Időben készen lettünk mindennel.
Természetesen annyi "áru" jött össze, hogy már előző nap be kellett vinnem egy fuvart az iskolába.
A vásárban Dórika személyesen árulta a portékáit, vagy ha egészen pontos akarok lenni, akkor jelen volt, és az "üzletkötési" részt Biankára bízta!
Nyugodtan mondhatom, hogy nagyon kellemes hangulatban vártuk a karácsonyt.
Örömünket tovább fokozta, amikor az ünnepek előtt megjelent Judit az egyik gyermekével és unokaöccsével. Mind a hárman felpakolva csomagokkal álltak az ajtóban.
Ezt a meglepetést is Judit szervezte. A barátoktól érkezett a szállítmány, amely élelmiszert tartalmazott.
(Olaj, tészták, sajt, szalámi, liszt, cukor, tojás, vaj, kávé stb.) A meglepetéstől szólni sem tudtunk, s ami még emelte a boldogságunk szintjét, az az volt, amikor azt láttuk, hogy Judit mennyire örül a meglepetésünknek.
Tisztelettel köszönjük minden kedves ismerősnek(Judit, Szesze, Gyenes család, Kata, s akiről név szerint nem tudunk) a karácsonyi pakkot! Juditnak külön a szervezői munkáját!
Szép csendben elérkezett a karácsony.Végre ez is itthon, saját fával, saját környezetben!
Már nagyon régen vártuk ennyire az ünnepeket mint most.
Eleinte Dórika azon kesergett, hogy miként tudja Ő is díszíteni a fát, hiszen bizonyos mozgásfunkciói meglehetősen korlátozottak.
Természetesen volt rá megoldás.
A padlóhoz közeli ágakat értelemszerűen elérte, aztán haladtunk fölfelé. Kis szék, majd asztal, és vele nem mentünk tovább.
Nagyon boldog volt, hogy tevékenyen részt tudott venni a munkálatokban.
Az sem zavarta, hogy a tűlevelek mindenütt szurkálták, hiszen esetenként "rendesen" be kellett feküdnie az ágak közé.
Csak az számított, hogy dolgozhat, és a fa minél pompázatosabb legyen!
Azt nem állítom, hogy szédítő gyorsasággal haladtunk, de alig három óra alatt készen lettünk.
Az itt látható kisebbik képen nem a fejét szeretném összenyomni, inkább fogalmazzunk úgy, hogy "jó" kezek között van.
A díszítés mellet azért mégiscsak azt várta a legjobban, hogy kiderülhessen, mit küldött neki a Jézuska!
Nem kellett csalódnia, volt ajándék a fa alatt bőven.
Sőt, amint ő maga is mondta, felülmúlta a várakozásait.
Lázas izgalommal fogott hozzá csomagok kibontásának.
Ezek a műveletek is eltartottak annyi ideig, mint a fának a díszítése.
Bár lassan került elő minden, én sem unatkoztam, mert öröm volt látni, ahogy mindent aprólékosan szemügyre vesz.
Különösen nagy figyelmet fordított a Jézuskától érkezett levelek olvasására és értelmezésére.Nagyon aranyos volt, ahogy ezeket a sorokat fogadta.
Még mindig komoly dilemmát okoz számára, hogy miként tudhat róla a Jézuska.
Köszönjük Beáék, Zsuzsa néni, Detti, Bianka, Noncsi, Judit, B. Kriszti Jézuskájának a hatékony közreműködést, amellyel hozzájárultak ahhoz, hogy ez az amúgy is gyönyörű karácsony még varázslatosabb és boldogabb legyen!
Így érkeztünk el az év utolsó napjához.
Hálát adunk az égieknek, hogy ezt is itthon és együtt tölthettük!
Nem csaptunk nagy banzájt, de jól éreztük magunkat.
Éjfélkor koccintottunk, elbúcsúztunk a Ó évtől, és egy szebb jövő reményében átléptünk az újba..
Itt van 2013!
Elkezdődött a tanítás is!
Ráadásul egy matek felmérővel!
Ez hamar felébresztette Manót, aki nem sokkal ezelőtt hagyta el az ágyat.
Detti nagyon kíméletes volt vele, mert előtte természetesen megbeszélték az ünnepi eseményeket.
(A kép egy kicsit sötét, de lopva készült!) :-)
Legközelebb figyelni fogunk a részletekre. Ez kedden lesz, amikor egy újabb felmérő vár Dorcsira.
Ebben a bejegyzésben még nem esett szó Dórika általános állapotáról és pillanatnyi helyzetünkről.
Örömmel írhatom le, hogy amióta hazakerült, a tavaszi kezdődő tüdőgyulladás kivételével -amit nagyon gyorsan sikerült száműzni- valamint a fenti víruson és náthán, illetve most egy karácsonyi kisebb megfázáson kívül nem volt komolyabb problémája. Remélem és bízom benne, hogy így is marad!
A súlyát illetően nem történt jelentősebb változás. 11 kg felett van és pokoli lassan közelít a 12 felé.
A személyiségét tekintve esetenként olyan tüneteket produkál, mint amilyeneket a kamaszoknál tapasztalhatunk Egyre több mindent szeretne csinálni, ezért gyakran besokall, így képes arra, hogy elhalasszon olyan dolgokat, amelyek esetleg fontosak lehetnek. Igyekszem formálni, és ebben a barátaink is jelentős segítséget adnak. A korai felnőttes gondolkodás, a benne szunnyadó és visszafogott gyermekkor most mintha harcot vívna egymással.
Azt nem mondanám, hogy lázadó lenne, inkább rosszul esnek neki az esetleges elmarasztalások, az intelmek, amik annak is betudhatóak, hogy az állapotából adódóan korábban erre nem olyan mértékben fektettünk hangsúlyt, mint az szükséges lett volna.
Bizonyára hiányzik az is, hogy nagyobb közösségben lehessen. Erre nem igazán volt lehetősége az életében, hiszen alig egy évet járhatott oviba, és néhány hónapot iskolába. A kórház pedig nem az az igazi közösségi hely, még ha ott többen is vannak. Bízom benne, hogy eljöhet az az idő, amikor tagja lehet nagyobb társaságnak, bár ahogy észrevettem, ettől egy kicsit fél.
Annyi biztos, hogy nekem is nagyobb figyelmet kell szentelnem arra, hogy a személyisége teljes mértékben helyes irányt vegyen.
Okoz némi nehézséget az is, hogy sokat kell itthonról távol lennem. Rengeteg elintézni való akad, nem egyszerű megoldani a fennmaradásunkat.
A számomra előírt 24 órás felügyeletet jócskán meg kell osztanom másokkal ahhoz, hogy még hónap közepén is legyen mit tenni az asztalra. Szerencsére volt munkám az év végéig. Most két hónap szünet következik, aztán márciustól újra folytatódhat. Ezzel igazából csak az a baj, hogy a számláink nem várakoznak. Örömmel osztom meg azonban azt, hogy az év végére majdnem sikerült egyenesbe kerülni.
Akik korábban olvasták a bejegyzéseket, azok tudják, hogy tekintélyes összegű tartozások halmozódtak fel.
(Most a köztartozásokról beszélek.) Úgy gondoltam, hogy ha az utolsó jelentősebb összeget -ami ötven ezer feletti volt-, karácsony előtt sikerül rendeznem., akkor már "csak" a havi kötelezőkkel kell szembenéznem pluszok nélkül. (Ami persze szintén nem kevés, és sokszor komoly fejtörést okoz annak az előteremtése is.)
Nos, ezt sikerült kifizetnem, de közben a Mikulás nekem is leadta a csomagját, mégpedig villanyszámla különbözet gyanánt, ami nem kevesebb, mint 68 ezer pár száz forint lett. (Ebben a pillanatban egyetlen szép magyar nóta sem jutott eszembe!) Annyit már sikerült kiderítenem, hogy részletfizetésre nem számíthatok, mert a korábbi tartozást -még ha külön csekken is- beépítve a havi számlába jelenleg is fizetem.
Ebből kifolyólag elképzelésem sincs, hogy mi fog történni. Illetve van, mert már kaptam levelet, de arról jobb nem beszélni.
A lényeg, hogy az év új, a problémák a régiek, (de valahogy ezek mellé mindig születnek újak) és ezekkel most is szembe kell nézni.
Azért vagyok, hogy ezeket megoldjam. Az soha sem számított, hogy gyakran nincs fogalmam arról, hogy miként.
Ettől függetlenül bizakodóan és optimistán nézek a jövőbe. (Ez nem azt jelenti, hogy teljesen megbolondultam!
Végezetül azt megígérhetem, hogy a következő bejegyzésem nem várat ennyit magára.
Ez így kicsit hosszúra sikeredett, s minden bizonnyal türelmet igényel az olvasóktól.
Most zárom ezt az írást azzal a derűvel, ami Dórika arcocskáján látszik.
Még egyszer köszönök, köszönünk mindent azoknak a kedves ismerősöknek (és nem ismerősöknek is), akik akár anyagilag, akár eszközzel, akár biztatással, egy kedves levéllel, akár gondolattal hozzájárultak ahhoz, hogy könnyebb legyen az életünk!
KÍVÁNUNK MINDENKINEK ÖRÖMTELI, SZERETETTELJES, BÉKÉS ÚJ ÉVET!
