Legutóbb megemlítettem, hogy ebben a hónapban is lesz évfordulónk. Ez nem más, minthogy másodszor jöttünk egy hónapos pihenésre a Dóri Házba, és ekkor döntöttük el végleg, hogy Pécsre költözünk.
Nagyon jó érzés visszagondolni arra az időszakra is. Az újratalálkozások öröme, Bea és Zsolti hétvégi látogatásai, a rengeteg játék, új arcok megismerése, a játszószoba csoportosan végrehajtott festése, és még sorolhatnám a szép pillanatokat, de ezeket megírtam akkoriban.
Ami akkor nyomasztott -persze mára már ez is csak egy emlék-, hogy rengeteg lakást jártam végig eredménytelenül, míg végre Törökbálintról visszajárva, szeptember végén sikerült a jelenlegit megtalálni.
Nos, ennyit az "évfordulóról". A jövő hónapban ismét lesz egy.
A következő gondolatok egy nem régen kapott e-mail -hez kapcsolódnak. Nagyon sokat gondolkodtam, hogy mit tegyek "vele". Egészen pontosan azon töprengtem, hogy szót ejtsek -e róla, vagy maradjak csendben, hiszen az efféle levelek személyes jellegűek. Ám miután a levél küldője azt kérte, hogy felvetett kérdéseire a válaszokat a blogban írjam meg, úgy döntöttem, hogy közzé teszem.
Talán a benne foglaltak már másokban is felmerültek.
(Bizonyára másképpen is át lehetett volna ide helyezni ezt az e-mail-t, de miután még mindig nem tartom a számítógép teljes ismeretét elsőrendű feladatomnak, számomra az volt a legegyszerűbb megoldás, hogy kinyomtatás után lefotózom.)
Sajnos nem tudtam pontosan sem a nevét, sem a nemét kideríteni, noha a fiók "férfi" néven szerepel, de az e-mail cím akár egy feleségé is lehet.
Sorban haladva, örülök, hogy elolvasta bejegyzéseimet, vagy annak egy részét, s hogy ez felkeltette érdeklődését. Bízom benne, hogy a látszat ellenére nem okozott nagy traumát Önnek!
A bloggal az a célom, hogy -a teljesség igénye nélkül- megosszam a velünk történő eseményeket barátainkkal, ismerőseinkkel, s azokkal akiket érdekel az életünk, a sorsunk. DE! Csak azokkal!!! A bejegyzéseinket senkinek nem kötelező elolvasni, sőt ránézni sem muszáj!
Az írással pedig az a célom, hogy a blog megjelenhessen! Anélkül nem lehetne blogról beszélni, legfeljebb csak fényképalbumról.
A "minekekre" is megpróbálok válaszolni.
A képek megjelentetése számomra nem egyenlő a gyermekem mutogatásával. Miután többnyire róla, rólunk van szó, ezért nem lenne ésszerű mondjuk a "Hortobágyi lovasnapok" képeit feltennem. Továbbá én nem úgy tekintek Dórikára, mint egy "beteg gyerekre"!! Inkább azt mondom: Ez egy állapot. Olyan állapot, amivel együtt kell élnünk. Nem tudom másként lefotózni, mint amilyen, és higgye el, attól függetlenül, hogy van "elég baja" ez nem ront az állapotán!
A "panaszkodással" kapcsolatban megint csak azt említeném meg, hogy amit leírok, az nem mese, nem túldramatizálása a helyzetünknek, hanem a hozzánk tartozó valóság. Mindig egy probléma, amit valamilyen formában meg kell oldani. Nem írhatok fényűző, gondtalan életről, amikor nem abban van részünk.
(Ezt megteszik helyettem az ország irányítói!)
Még egyszer hangsúlyozom, nem sajnálatot szeretnék kelteni az olvasóinkban! Tényeket közlök, amiket aztán mindenki úgy értelmez, ahogy éppen akar. Természetesen Ön is!
Ettől függetlenül azt nyugodtan kijelenthetem, hogy a gondok mellett jelentős szerepet szántam a derűs, örömteli, kedves pillanatoknak is, és remélem azokból több jutott a bejegyzéseimbe.
Következő gondolatomat az Ön "panaszkodásának" szentelem.
Számomra úgy tűnik, hogy meglehetősen félreértelmezte a jövedelmünk "nagyságát". Feltételezem -leírása alapján-, hogy Ön fejenkénti összegre gondolt. (Vélelmezem, hogy kettejük keresete, és a segély, -amiről tudom, hogy kevés- nem 65.00 Ft.) Szóval, nekünk nem jut ennyi fejenként, ... és sajnos nekünk már nincs "kis házunk" se!
A fiával kapcsolatban csak annyit, hogy sajnálom. A szó legszorosabb értelmében!! Ezért az a véleményem, hogy a pontos megfogalmazás a "munkahely nélküli" lett volna. Minden bántó szándék nélkül mondom, hogy a nehézségek ellenére is lehet munkát találni, ha valaki dolgozni akar, feltéve ha nem "szag" alapján keresgél. De ezt nekem nem tisztem megítélni, és nincs is semmi közöm hozzá!
A "tervezett" blogjáról annyit jegyeznék meg, hogy sok sikert kívánok hozzá. Azt írta, nem tudja hogy Önöknek ki fog segíteni. Ezt én sem tudhatom. Mindenesetre, én abban a segítségére lehetek, hogy írásait a közzététel előtt szívesen "lektorálom"!
A meglévő keresztünket pedig másokhoz hasonlóan cipeljük tovább. Ez a dolgunk!
Megértettem, amit írt.
A jó kívánságot pedig köszönjük!
(Sz I)
Elnézést kérek olvasóinktól, amiért itt a blogban válaszoltam "levelező partnerem" soraira!
Igyekszem a jövőben elkerülni a hasonló szituációkat, és kifejezetten arra szorítkozni, ami a napjainkról szól.
Ennek szellemében haladok tovább.
Mint azt már az elején is említettem, nagy dolgok nem történtek velünk. Éltük a hétköznapjainkat, én ledolgoztam a megengedett óraszámot, tanulgattunk Manómmal, (a jövő héten ugyanis "vizsga időszak" lesz), tettünk néhány apróbb sétát, és játszottunk amennyit lehetett. Továbbá, hogy "panaszkodjam" is, megkaptam fűtésről szóló elszámolást, ami kissé megdöbbentett. Annak ellenére, hogy nem egész télen, nem minden helységben kellett fűteni, közel havi jövedelemnyi lett a különbözet, és ezt nem én kapom!
Azon gondolkodtam, mi lett volna akkor, ha Manó nem februárban jön haza, és nemcsak november derekán nyitom meg a csapokat. Februárig ugyanis csak két helyen, és minimálisan "ment" a fűtés.
Abban reménykedem, hogy miután az elavult költségmegosztókat, -amelyek a nyári párolgást követően már a fűtési szezon kezdetére is jelentősebb fogyasztást mutattak-, mostanság egy modernebb és megbízhatóbb rendszerre cserélték,így a következőkben nem fog ilyen jellegű meglepetés érni.
Hát, ennyit a panaszkodásról!
Az elmúlt időszakban mégis akadt olyan esemény, amit kiemelnék.
Dórika korábban imádta a vizet, a strandot. Persze most is szeretné, csak a lehetőségek és a körülmények változtak meg jelentősen.
Bianka megszervezte, hogy Manó is lehessen vízközelben, mi több, vízben.
E célból, az egyik délután Dalmáékhoz vitte Dorcsit, aki nagyon boldog volt, hogy hosszú idő után újra medencébe lehet, és nem csupán néhány liternyi vízben.
Legyen itt most néhány kép erről a "strandolásról"!
Elöljáróban szeretném megjegyezni, hogy a feltöltött képeket Dórikával közösen válogatjuk ki. Eddig is csak olyan kép jelent meg amit ő szeretett volna. Ezért elnézést kérek, ha az "alul öltözöttsége" valakiben kétes érzéseket vált, vagy váltott ki.
Először a cicákkal kellett megismerkedni, akik a
kánikula ellenére sem vehették le "ruhájukat".
Napozás a matracon.
(Lehet, hogy leánykám azt gondolta, olvasószemüveg van rajta. Mindenesetre furcsa használata ez a "napszemcsinek"!)
Hármasban a vízben.
(Dalma, Manó, és Bius)
Erre már oly régóta várt!
A forróság után az enyhet adó hűs szobában.
Ez a kalap minden bizonnyal az egész gyermeket beárnyékolta volna, ha nem "nyújtózik" ki.
Miután este hazatértek, sugárzott az örömtől, és már a következő alkalomra vár.
Dalma megígérte neki, hogy amennyiben az időjárás lehetővé teszi, és egyeztetni is tudunk ez ügyben, akkor lesz folytatás.
Reménykedjünk ebben.
Őszintén mondom, hogy számomra is nagy öröm, amikor ilyen és ehhez hasonló eseményekben részesülhet Dórika.
Volt idő, amikor az is óriási eredménynek számított, ha nappal le lehetett kapcsolni a lélegeztetőgépről.
Kevesen hittek abban, hogy eljutunk idáig, hogy egyáltalán önálló életet éljünk, és hogy ez az élet majdhogynem teljes.
Azt azonban most már kijelenthetem, hogy nem érjük be ennyivel.
Hálásak vagyunk a sorsnak, hogy ezt is megadta, de a céljainkat nem adjuk fel.
Még többre vágyunk!
Ahogy Manó szokta mondani, amikor megfeszíti "vaskos" karjacskáját: "Az erő velem van!"
Az erő megtartása érdekében tenni, sőt enni is
kell valamit.
Szerencsére az utóbbi időben megint nincs probléma az étvágyával.
A következő alkalommal remélhetően a sikeres vizsgájáról is beszámolhatok.
Hamarosan kezdődnek számára is dolgos hétköznapok, hiszen folytatódik a suli.
Szeptembertől Dorcsi is megkezdi az alsó tagozat utolsó évfolyamát.
Remélem!!! :-)
