Mint ahogy a cím is utal rá, végre leírhatom, hogy csütörtökön délután hazahozhattam Manócskát!
Két hét híján két évet vártunk erre a napra! Azóta Dórikának gyakorlatilag nem volt otthona.
Most újra van!!
Nehéz megfogalmazni azt az érzést, ami bennünk kavarog. Ha számot vetünk az elmúlt két évvel, bizony voltak olyan időszakok, amikor erre nem sok esélyt láttunk. Hol az állapota, hol a körülmények alakulása okozta a reménytelenséget. Azonban most is le kell írnom, amit annyiszor megtettem, hogy mi ketten egy pillanatra sem adtuk fel soha. A legsötétebb pillanatokban is kerestünk és találtunk parányi fénysugarakat, amelyekről hittük, hogy egyszer akkorára nőnek, hogy újra bevilágíthatják életünket.
Az idő előrehaladtával gyakran beborult felettünk az ég, de az akarat, a kitartás, és a baráti összefogás szele elűzte a legsötétebb felhőket is. .....és most teljesülhetett az álom, amiben annyira hittünk.
Elkezdődött egy minden tekintetben új élet.
Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül Manócska állapotát, de igyekszünk teljes életet élni, amennyire a körülmények és a lehetőségek engedik.
Tervezett napirend szerint kell élnünk, hiszen olyan sok minden változott a korábbiakhoz képest, hogy a "spontán megoldások" feledésbe merülhetnek. (Persze mindenkinek megvan a napirendje, de azt hiszem nálunk ez fokozott figyelmet igényel. Pl.előre meg kell gondolnom, mikor hova megyek, mit intézek, mit vásárolok, hiszen nem akkor "ugrok" le bárhová, amikor akarok, stb.)
Akadnak még apróbb nehézségek a gördülékenységet illetően, de azt gondolom gyorsan megszokjuk ezt az új, bizonyos szempontból nehéz, de mindenképpen szép élethelyzetet.
Az egyik legfontosabb dolog, hogy amit lehet, azt meg tudjam adni Dórikának. Ehhez elsősorban stabilizálni kell az anyagi helyzetemet, hiszen az utóbbi hónapokban csupán a családi pótlék jelentette a "stabil" jövedelmet. Talán nem kell részleteznem, hogy az mire elég!! Igyekeztem kiegészíteni itthoni tevékenységgel a jövedelmem, s ez úgy tűnt, hogy sikerülni fog, aztán rövid idő után most azzal kellett azonosulnom, hogy nem minden embert a jóindulat tart össze. Kiderült, hogy a társasházi alapító okirat szerint, csak akkor végezhetek itthon munkát, és tarthatok fent vállalkozást, ha ahhoz a lakóközösség hozzájárul. Nos ez itt nem valósult meg. A lakók egy részét zavarja a tevékenységem. Kicsit értetlenül állok a dolgok előtt, hiszen nem szobrokat vések, nem dob, vagy ének órákat tartok, ami nagyobb hangzavarral járna, hanem egyszerűen csak masszírozok. Állíthatom, hogy egyetlen páciensem sem nyögött még a kezem alatt, s egyéb nyugalmat sértő hangot sem adott ki. Mégis elindult a jelentgetés. Pl. van olyan, akit a gyógyhatású krém "szaga" zavar. Aztán az is felmerült néhány ráérő elmében, hogy ha majd mégis születik valami számomra pozitív megegyezés, akkor több közös költséget kell fizetnem, mert ha többen járnak hozzám, akkor nagyobb lesz a piszok a lépcsőházban, ergó többet kell takarítani. Már látom, amint rohamosan kopik a seprű. Komolyan mondom, hogy némelyik lázongónak a lábaközé dugnám, aztán vigye a szél!!
Talán nem kellett volna ezt leírnom, de úgy érzem, ez is hozzátartozik az életünkhöz, hiszen az önmagunk eltartásáról van szó!
Itt tartunk most!
Visszatérve Dórika hazakerüléséhez, és az azt megelőző néhány naphoz egy pár gondolatot szeretnék még ejteni.
Ahogy kiderült az, hogy Manó érkezik Pécsre, megkezdődött a készülődés, és természetesen nemcsak az én részemről. Editke a szociális munkásunk azonnal a segítés szervezéséhez látott. Ugyanezt tette a Szemem Fénye Alapítvány is.
Ennek következtében Barbara egy tartós élelmiszerekből álló csomagot készített össze, amelyeket Editke hozott el a lakásunkra.
Nagyon szépen köszönjük!!
Elkövetkezett Dórika számára az utolsó éjszaka és az utolsó nap a klinikán.
Minden bizonnyal a legnehezebb és a leghosszabb az összes többi között.
Már nem igazán érdekelte semmi, csak a hazajövetel. Ez csütörtökön délelőtt aztán a végsőkig türelmetlenné tette. Mindent összepakolva vártuk a mentőt. Négy órán keresztül. Próbáltunk játszani, de nem kötötte le, nem volt hozzá türelme. Végre aztán fél három magasságában megjöttek értünk.
Aztán felmérte a lakás összes zugát, mindent alaposan megszemlélt és várta az első itthoni látogatót, aztán a másodikat.
Nekem pedig az az örömteli feladat jutott, hogy elkészítsem egyik kedvenc ételét. Noha többször megtettem ezt az utóbbi időben is, de hosszú idő után most először úgy, hogy ő is velem volt.
Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy megérkezzenek a látogatók. Természetesen a két helyettesítő szülő jött először Dóri-lesbe.
Miközben Manó jóízűen vacsorázott, -mint látható, felügyelet mellett,- nekem volt időm összeszerelni, az egyelőre nélkülözhetetlen eszközöket, és előkészíteni mindent, az első itthon töltendő éjszakához.
A látogatók távozása után az első itthoni pancsira is sor került.
Ami jó ebben, hogy nem reggel kell fürödnie, amikor még alig ébred fel.
Először az itthoni ágyban.
Nagyon kíváncsian várta, hogy milyen lesz az első éjszaka, és hogyan fog aludni.
Nos reggelre kiderült, hogy remekül.
Ami engem illet, ugyanezt nem mondhatom el, mert a lélegeztető gép, hozzávetőlegesen 30 másodpercenként jelezte, hogy működik, és ezt a "jó" szokását a mai napig megtartotta. Ez pedig azt jelenti, hogy viszonylag sűrűn nyitogatom a szemem, ami ugye nem egy optimális állapot az éjszakákat illetően. (kivéve ha az ember éjjeli őr)
Pénteken délelőtt a Dóri-házból is érkezett látogatónk Kriszti személyében. Vele tartott Editke is.
Kellemes beszélgetés keretén megbeszéltük azt, hogy miben tud nekünk segíteni az alapítvány.
Ennek értelmében többek között tervbe vettük, hogy Dorcsit hetente egy alkalommal "napközi" jelleggel beviszem a Dóri-házba, s ott részt vehet azokon a foglalkozásokon, amiket korábban annyira szeretett.
Továbbá szó esett egy időnkénti hétvégi felügyeletről is, amely bent alvást jelentene. Ezzel segítve az utolsó szakvizsgám megszerzését, amelynek tanfolyamai Pesten vannak havonta két alkalommal, hétvégenként. A tanfolyamot egy másik alapítvány finanszírozza, akik cserében az én szolgáltatásaimra tartanak igényt.
Megemlítem még, hogy ma kapta meg Manócskám március 2-ára a Dóri-házban tartandó farsangi bulira is a meghívót! Szóban persze már megtörtént a meghívás, és a jelmeztervezés is kezdetét vette, de most már "hivatalosan is hivatalosak" lettünk!
Szóval megindult az élet.
Erzsi néni, aki nyugdíjas zenepedagógus, már nagyon kíváncsi volt Dórikára.
Végre találkozhattak. Erre az alkalomra maga készítette kedves kis ajándékokat és faliképet hozott Manómnak.
Annyira jó volt látni és hallani, ahogy elbeszélgetnek.
Erzsi nénin látszott, hogy 40 évig foglalkozott gyerekekkel. Hamar kialakult köztük a "barátság".
(Erzsi néni nincs ellene az itthoni tevékenységemnek, pedig ő közvetlen mellettünk lakik.)
Az ébredés pillanatai.
Ezzel a géppel még nincs teljesen kibékülve Dórika.
A "csövek" túl merevek, és "többen is vannak", mint a régi gépnél, így nem tud forogni, csak az egyik oldalán aludni!!
Majd találunk ki valamilyen jó megoldást erre a problémára.
Pl. azt irányoztuk elő, hogy karácsonyra leszokik róla!
Délelőtt, amíg engem a főzés kötött le, Manócskám
hozzáfogott egy puzzle kirakásához.
Természetesen nem tudta még befejezni, de küzd vele.
Délután olvasott, zenét hallgatott, aztán játszottunk is, majd jött Bius, és ismét előkerült a puzzle. Mondanom sem kell, hogy egy másik. Így már kettő nincs befejezve, de legalább van mit elpakolnom.
Nyugodtan mondhatom, hogy remek étvágya van a Drágámnak.
Ami pedig szinte újdonság, hogy nap közben is eszeget, és ennek ellenére a fő étkezések alkalmával is elegendő mennyiséget elfogyaszt.
Ő is elégedett most az ízekkel is, és azzal is, hogy ő állítja össze az étlapot.
Most pedig lassan eltelik az első itthoni hétvége is.
Holnaptól ismét új feladatok várnak ránk.
Dórikámnak is kezdődik az "iskola". Igaz, hogy házi tanítással, de ez is más lesz, mint a kórházban.
Remélem minden alkalommal sikerül jó és jobb híreket megosztanom a blogunkban.
Mindenkinek eredményes és szép hetet kívánunk.
