Ez lesz az év első bejegyzése, így ezúton is kívánunk mindenkinek nagyon boldog új esztendőt, kitartást és sok-sok erőt. Azt hiszem mindannyiunknak szüksége lesz rá!
Szerettem volna már ekkorra valami konkrétumot írni arról, hogy mikor válik Dórika fizikai értelemben is pécsi lakossá, de sajnos még mindig nem tudok semmi pontosat. Ami biztos, hogy az anyagunkat a kórház továbbította ahhoz a professzorhoz, aki kimondja az áment. Azt azonban nem tudom, hogy milyen hosszú az ima. Most már tényleg ideje lenne a végére érni ennek a tortúrának. Manócskám türelme is kezd fogyogatni, és bizony úgy érzem, az enyém sem végtelen. Arról pedig jobb nem is beszélni, hogy a Pestre történő feljárások is igen komoly veszélybe kerültek.
Valamikor az ősszel -amikor Janitól és barátaitól megkaptuk azt az anyagi segítséget, amelyet megírtam és ami nélkül sehol nem lennénk- valaki megjegyezte, hogy milyen jó nekünk. (Nem szeretném pontosan idézni.)
Persze nem gondolom, hogy akkor is cserélt volna velünk, de most vajon vállalná-e ezt a helyzetet?! Most is olyan jó?? Nem titok, hogy a havi bevételünk az útiköltséget sem fedezte volna. A többiről nem is beszélve.
Teljesen nyilvánvaló,hogy segítség nélkül nem tudtam volna megoldani még a látogatásokat sem. Vagy, hogy csak megemlítsem a két ünnep között megejtendő kötelező segédeszköz vásárlást, amelyek az eltört, elveszett cuccokat hívatott pótolni. Ezek összege közelített a 100 ezres nagyságrendhez. Ugye mondanom sem kell, hogy természetesen baráti kölcsönből tudtam ezt az üzletet lebonyolítani. (Azt meg végképp nem gondoltam, hogy ilyen sokáig elhúzódik a dolog, mint ahogy azt sem, hogy ilyen helyzetben is lesz, aki irigykedve tekint ránk.)
Tényeket írtam, nem panaszkodásnak szántam soraimat. Elsősorban! Másrészt azért, hogy felvezessek egy mesét, amelyet korábban nem akartam megírni, sőt az egyik bejegyzésemben azt mondtam, hogy nem fogom többé megemlíteni az esetet. Aztán az érintettekkel (egy kivétellel) történő egyeztetés után úgy határoztunk, hogy megszületik ez a kis meskete. (Dórika összeállításában, kicsit formázva.)
Igaz mese felnőtteknek
Élt valahol apukájával az Alföld közepén egy tündéri kislány. Gyengécske volt, de eleven és vidám. Nyugodtan mondhatjuk, hogy örökmozgó. Nem voltak gazdagok, de megvolt mindenük, ami a boldogságukhoz szükségeltetett. Ez annak ellenére is így volt, hogy a "család" kifejezés már csupán csak a fogalomtárukban létezett. Céljuk volt egy saját házacska megteremtése, mert a korábbi otthonuk épp a gyengeség felderítésének áldozatául esett.
Történt egyszer, hogy a kislány nagyon megbetegedett, kórházba került. Ez korábban is többször előfordult, de mindig gyors volt a visszatérés. Ekkor azonban másképp történt. A betegség makacsnak és nagyon tartósnak bizonyult, ágyhoz szögezte a kicsi lányt. Minden megváltozott. Teltek a napok, a hetek a hónapok, az összegyűjtött pénzecske egyre gyorsabban kopott, míg aztán teljesen el is fogyott. Sőt, a megváltozott körülmények miatt utánpótlásra sem nyílt lehetőség. Az idő pedig haladt, a körülmények szinte semmit sem változtak. Gonosz varázslat telepedett rájuk, nem térhettek otthonukba vissza.
Mi több, mindenük semmivé lett.
Egyszer aztán szerencse köszöntött rájuk. A hosszú kórházi bentlakás alatt, lehetőséget kaptak arra, hogy pihenésképpen családias körülmények között töltsenek el egy hónapot, majd röviddel később még kettőt.
Nagyszerűen teltek ezek a napok. A kislány különös képességekkel és vonzerővel volt megáldva, ennek köszönhetően gyűltek a barátok, jobbnál jobb embereket ismertek meg. Nem volt ez másképp az utolsó hónapban sem. Csoda történt! Emberi alakban egy jóságos manó kereste meg őket azzal a szándékkal, hogy anyagilag támogatást nyújtson a normális életbe való visszatérésükhöz. Nagy volt az öröm! Gyorsan barátság szövődött a kislány és apukája, valamint a manó között. A látogatások gyakorivá váltak, sőt ennek a manónak sok-sok társa is csatlakozott a támogatók táborába. Minden látogatáskor gyümölcsökkel, sütivel, édességgel felpakolva érkezett a manó, és ilyenkor nemcsak a kislánynak hozott, hanem az őt éppen akkor körülvevő sokaságnak is. A barátok örültek ennek, de mint mindig, a jó tündérek között is akadt olyan, aki álarcot viselt. Az utolsó úgymond búcsú napon a kislány egy addig általa még nem látott pénzt kapott a manótól útravalónak, egy 100 euróst. Nagyon boldog volt, örömmel mutogatta a pénzt mindenkinek, majd végül a szobájában, a nagy becsben tartott ékszeres dobozkájába helyezték el.
A búcsú-parti, ami játékokból állt folytatódott. Közben a jóságos manónak mennie kellett, és a kellemest a hasznossal összekötve dolga intézése végett az apukát is magával vitte. Ez idő alatt a házban segítő kezek
közreműködtek a másnapi induláshoz szükséges pakolásban. Estéhez közeledett az idő, amikor az apuka is visszatért. A társaság már megfogyatkozott, és megérkezett az éjszakai váltás is. A kicsi lány szerette volna megmutatni a nem rég kapott bankót, de annak csak a hűlt helyét találták az ékszeres dobozban.
Kisebb kétségbeesés, kérdések, mindennek az újra kipakolása következett. Az euró nem került elő.
A kislány eleinte a szerencsekövére gyanakodott, és úgy gondolta, hogy az tüntette el, mert a kő biztosan úgy vélte,hogy elég sokat adott, és ez már nem szükséges. Később azonban belátta, hogy valamelyik tündér gondolkodott hasonlóképpen. A kicsi lány szomorú lett, nem a pénz miatt, hiszen annak értékét még nem is tudta pontosan, hanem azért, hogy akiket ő nagyon szeretett, azok közül valaki megcsalta, valaki elvette valamijét, ami neki sokat jelentett. Óhatatlan találgatások kezdődtek. Senkiről sem tudták feltételezni, hogy ilyet tenne. Aztán ahogy telt az idő, a megfejtés is világossá vált. Már pontosan tudják mind a hárman (a jóságos manó, a kislány és az apukája), hogy melyik tündér viselte az álarcot. Gyakorlatilag azóta nem része az életüknek, nem tudnak róla szinte semmit, hiszen a nagy ígéretei ellenére azóta sem jelentkezett.
A kicsi lány azt mondta, Ő nem haragszik rá. Az apuka sem. Tudják jól, hogy ő sem rossz ember, csak hirtelen megtévedett. Mindenkivel előfordulhat ilyen. Csupán azt fájlalják, hogy a kicsi lányra azóta rá sem nézett. De egy névtelen "Bocsi" is megtette volna.
A kislány azt mondta fejeződjön be ez a mese úgy, mint ahogy kezdődni szokott. Ez a 100 eurós hol volt, hol nem volt.
Egy kivétellel mindenkitől szeretnék elnézést kérni, amiért ilyen hosszan írtam azt a sztorit, amit már egyéb formában részletesebben is "publikáltam". Azt gondolom, csak a vége volt új.
Írhattam volna egyszerűbben is. Azért készült ebben a formában, mert egyrészt Dórika így akarta, másrészt egy kicsit feleleveníteni a "megtévedt tündérben", hogy kitől vette el az ajándékot. Bár ezt bizonyára jól tudta, hiszen nagyon sokat beszélgettünk vele erről.
Bízom abban, hogy továbbra is olvassa a blogot, és sikerült a tudomására adni, hogy nem ismeretlen a kiléte. Dórika elől elbújhat, de azt gondolom, a lelkiismerete elől nem. Így meg végképp nem.
Viszont nem ez volt az elsődleges célom a bejegyzéssel, ezért visszatérek a napi eseményekhez.
A két ünnep között visszaköltöztünk a rehabra, már ki tudja hanyadszor. Ott búcsúztattuk az ó évet. Reggel némi szerpentinezéssel kezdtük a napot.
Estig a még rajtunk kívül bent lévő gyerekek szülei is ott maradtak, hogy együtt fogyasszuk el az "ünnepi vacsorát".
Manócskám jól érezte magát, én ezt az Ó év utolsó és az új év első óráiban nem mondhattam el magamról, mert valami (rajtam gyorsan átsuhanó) vírus következtében szinte az összes testnyílásomon folyt valamilyen lé.
(Természetesen és szerencsére mindegyik "féle", jól elkülönítve, és a megfelelő helyről.) Bocs! Ez nem kifejezetten illedelmes sztori.
Ez a jelenség szinte mindenkin kijött, aki ott tartózkodott. Dorcsit elkerülte.
Délutánra már "jól" éreztem magam én is.
Az első hét nem hozott semmi eget rengető érdekességet.
Ezek után eljött a hétvége, amit pici lányom már alig várt.
Szombaton (7-én) az Operába mentünk a Diótörő előadására.
A jegyeket Jani kedves barátaitól Brunczvik Mikitől , feleségétől Ildikótól, és leányuktól Csillától kaptuk.
Taxival mentünk-jöttünk, amit Jani intézett nekünk. Mindannyiuknak szívből köszönjük.
Az Operaházban Csilla már várt bennünket, majd egy kolléganőjének kalauzolása mellett (a kerekesszék miatt hosszabb bolyongás után) elfoglaltuk a helyünket.
Dórika csak ámult a gyönyörű látványtól.
(Milyen érdekes! A fentebbi kép szélén látható hölgy
37 éve az általános iskolában volt ének és töri tanárom. A fiát, aki színész lett pedig már én is tanítottam. 20 éve nem találkoztunk! Most az előttünk lévő széken ült.)
Manócska még soha nem látott balett előadást, de hihetetlenül élvezte.
Először csodálkozott a nyitány alatt, hogy miért nem megy fel a függöny, aztán kb.1/2 óra múlva megkérdezte, hogy "ebben nem énekelnek?" s miután ezt megbeszéltük, teljes figyelmet fordított a darabra.
Az előadás után sor kerülhetett egy közös fotózásra
Csillával, akitől egy igazi Diótörő bábut is kapott.
Még egy rövid ideig beszélgettünk, aztán jött értünk a taxi.
A kórházi szobában már a havi műsort nézegeti, amit szintén Csilla adott neki.
Miután megbeszélték, hogy nézzen ki belőle olyan darabot, amit szívesen megnézne, örömmel szemezgetett.
(Ha legközelebb is megyünk, akkor nem utólag fogom neki elmesélni a történetet, hanem előre, és akkor nem kell töprengenie azon, hogy miről is szólhat.)
Végül egy kép, amelyen elégedettséget fejez ki ezzel a nappal kapcsolatban.
Igazából ennyi említésre méltó esemény történt velünk.
A blog írásának közepén beszéltem Manóval telefonon, sajnos megbetegedett, már akkor kapta az infúziót.
Mostanra tudjuk, hogy tüdőgyulladása van, de azt is tudjuk, hogy gyorsan leküzdi ezt is.
Most megfelelően erősnek találom, és ezt bizonyítja az is, hogy képes közlekedni a Gyuszival a hátán is.
